Silence
Némaság
Martin Scorsese (2016)
Martin Scorsese-t senkinek nem kell bemutatni. Még az ismeri, aki nem tud róla. Aki meg már megismerte a nevét, az szinte kötelező jelleggel szereti és kutatja a munkásságát, de legalábbis elismeri és tiszteli azt. Ez annak köszönhető, hogy az elképesztő munkásságában a popularitás is fontos szerepet kap, de elsősorban azért tartjuk számon a legjobb rendezők között, mert elsőrangúan építi fel a filmes közeget, legyen szó bármilyen témáról. És ő bizony általában nagyon jól választ témát. Mindig oda kell figyelni rá, mert nem nagyon hibázik. Viszont ez nem jelenti azt, hogy 75 évesen, 23 játékfilmmel a háta mögött, egyáltalán ne tenné. Az nem titok, hogy szerintem a Hugo például maga a borzalom, de az már vérbeli coming outnak számít, ha azt mondom, hogy a Raging Bull untatott, a Taxi Drivert pedig jócskán túlértékeltnek tartom. Tovább nem is lépek ezen a vonalon (mielőtt még baj lenne), de azt azért a félreértés elkerülése végett leszögezném, hogy Scorsese-t valóban nagyra tartom, elsősorban a sokszereplős, tágabb időszakot felölelő filmjei miatt. Azokban van a leginkább az elemében.
Tele van a sajtó azzal, hogy Scorsese már 1990 óta ezt a filmet szerette volna összehozni, és most végre sikerült neki. Egy ilyen köztiszteletnek örvendő rendező 26 éve tervezett álomprojektjére azért csak kíváncsi egy filmkedvelő, nemdebár? Na és mekkora aduász ilyenkor egy kritikusnak az, ha lecsaphat arra, hogy szar lett?! Na jó, szarnak azért nem nevezném, de valahogy muszáj hatásosan kifejeznem, hogy mennyire szenvedtem vele.
A tisztán látáshoz hozzá tartozik, hogy ha valami, hát a középkori, bigott vallásosság nem a szívem mélyére hatoló téma, mivel nem tudom nem a saját szememmel nézni, ami történik. Én elsősorban a tudományban hiszek, abban amit meg lehet fejteni, amit fel lehet fogni. Az emberek persze ezer és ezer félék és bár manapság a vallás háttérbe szorult (legalábbis a nyugati, fejlett társadalmakban), még mindig sokaknak jelent fogózkodót az életben való boldoguláshoz.
Az, hogy ezek a borzalmas dolgok megtörténtek a valóságban, már önmagában elképesztő dolog. Ha a saját szemszögemet próbálom kifejteni róla, vagyis a lehető legnaturalistábban és legobjektívebben próbálom vizsgálni a cselekményt, akkor elintézem annyival, hogy emberek sokasága élt át borzalmakat egy megfoghatatlan eszme miatt. Ráadásul egy erőszakos térítés folyamán kialakult helyzetről beszélünk, mert hogy a katolikus vallásnak mennyire van helye japánban, azt talán nem kell nagyon részletezni. Egyébként nagyon fontosnak tartom, hogy minden embernek joga legyen azt gondolni és tenni amit csak akar, ameddig az mást semmiben sem korlátoz. Az itt látott Jézus képére való rálépés és hasonló jelképes cselekedetek körül kialakult kérdés viszont számomra már teljesen felfoghatatlan. Egy elvont és torz emberképet fest azokról, akik ezt a vallást gyakorolják, illetve azokról is, akik ezt üldözik. Ha nagyon radikalizálni és lecsupaszítani akarnám, akkor még azt találnám mondani, hogy lényegében az emberi ostobaságot mutatja be. Amerre pedig végül kilyukad Scorsese Rodrigues atya történetét illetően, abban nem látom a valódi szépséget és mélységet.
– Ha a film megvalósításbeli oldalát vizsgálom akkor nem tudok elmenni a rettenetes, néhol már Malicket idéző, suttogó narráció mellett. Szükségszerű megoldás, hiszen a történet megkívánja a narrációt, az alkamazása azonban irritáló és szinte leválik a filmről. Kiugraszt az élményből, mivel amit mond, ránk erőlteti a vallási felfogást. Esélyünk sincs a saját felfogásunkat érvényesíteni mellette.
– Maga a téma nagy vállalás, ez kétségtelen. A játékidő viszont nem segít a feldolgozásában. A történet sokáig nehezen mozdul, ismétlőnek hat. Szerintem jó fél órát el kellett volna hagyni belőle, mert unalmassá válik, ahelyett, hogy fokozni tudna.
Persze én is érzem, hogy magas lóról beszélek és hogy igazából mindegy, hogy mit vakerászok, mert ettől még ezek a dolgok megtörténtek és nyomot hagytak. Ha valaki ebben meglátja a fontos mondandót, az élettapasztalatot vagy bármit, hát lelke rajta. Lehet, hogy vadul hangzik, de a The VVitch számomra többet mondott a vallás felfogásáról és szerepéről. Bár a Hugo után nem meglepetés, de azért mégis nehéz elhinni, hogy Scorsese ebből a történetből ilyen egyszerű és szentimentális üzenetet tudott csak kihozni. 5/10
Martin Scorsese (2016)
Martin Scorsese-t senkinek nem kell bemutatni. Még az ismeri, aki nem tud róla. Aki meg már megismerte a nevét, az szinte kötelező jelleggel szereti és kutatja a munkásságát, de legalábbis elismeri és tiszteli azt. Ez annak köszönhető, hogy az elképesztő munkásságában a popularitás is fontos szerepet kap, de elsősorban azért tartjuk számon a legjobb rendezők között, mert elsőrangúan építi fel a filmes közeget, legyen szó bármilyen témáról. És ő bizony általában nagyon jól választ témát. Mindig oda kell figyelni rá, mert nem nagyon hibázik. Viszont ez nem jelenti azt, hogy 75 évesen, 23 játékfilmmel a háta mögött, egyáltalán ne tenné. Az nem titok, hogy szerintem a Hugo például maga a borzalom, de az már vérbeli coming outnak számít, ha azt mondom, hogy a Raging Bull untatott, a Taxi Drivert pedig jócskán túlértékeltnek tartom. Tovább nem is lépek ezen a vonalon (mielőtt még baj lenne), de azt azért a félreértés elkerülése végett leszögezném, hogy Scorsese-t valóban nagyra tartom, elsősorban a sokszereplős, tágabb időszakot felölelő filmjei miatt. Azokban van a leginkább az elemében.
Tele van a sajtó azzal, hogy Scorsese már 1990 óta ezt a filmet szerette volna összehozni, és most végre sikerült neki. Egy ilyen köztiszteletnek örvendő rendező 26 éve tervezett álomprojektjére azért csak kíváncsi egy filmkedvelő, nemdebár? Na és mekkora aduász ilyenkor egy kritikusnak az, ha lecsaphat arra, hogy szar lett?! Na jó, szarnak azért nem nevezném, de valahogy muszáj hatásosan kifejeznem, hogy mennyire szenvedtem vele.
A tisztán látáshoz hozzá tartozik, hogy ha valami, hát a középkori, bigott vallásosság nem a szívem mélyére hatoló téma, mivel nem tudom nem a saját szememmel nézni, ami történik. Én elsősorban a tudományban hiszek, abban amit meg lehet fejteni, amit fel lehet fogni. Az emberek persze ezer és ezer félék és bár manapság a vallás háttérbe szorult (legalábbis a nyugati, fejlett társadalmakban), még mindig sokaknak jelent fogózkodót az életben való boldoguláshoz.
Az, hogy ezek a borzalmas dolgok megtörténtek a valóságban, már önmagában elképesztő dolog. Ha a saját szemszögemet próbálom kifejteni róla, vagyis a lehető legnaturalistábban és legobjektívebben próbálom vizsgálni a cselekményt, akkor elintézem annyival, hogy emberek sokasága élt át borzalmakat egy megfoghatatlan eszme miatt. Ráadásul egy erőszakos térítés folyamán kialakult helyzetről beszélünk, mert hogy a katolikus vallásnak mennyire van helye japánban, azt talán nem kell nagyon részletezni. Egyébként nagyon fontosnak tartom, hogy minden embernek joga legyen azt gondolni és tenni amit csak akar, ameddig az mást semmiben sem korlátoz. Az itt látott Jézus képére való rálépés és hasonló jelképes cselekedetek körül kialakult kérdés viszont számomra már teljesen felfoghatatlan. Egy elvont és torz emberképet fest azokról, akik ezt a vallást gyakorolják, illetve azokról is, akik ezt üldözik. Ha nagyon radikalizálni és lecsupaszítani akarnám, akkor még azt találnám mondani, hogy lényegében az emberi ostobaságot mutatja be. Amerre pedig végül kilyukad Scorsese Rodrigues atya történetét illetően, abban nem látom a valódi szépséget és mélységet.
– Ha a film megvalósításbeli oldalát vizsgálom akkor nem tudok elmenni a rettenetes, néhol már Malicket idéző, suttogó narráció mellett. Szükségszerű megoldás, hiszen a történet megkívánja a narrációt, az alkamazása azonban irritáló és szinte leválik a filmről. Kiugraszt az élményből, mivel amit mond, ránk erőlteti a vallási felfogást. Esélyünk sincs a saját felfogásunkat érvényesíteni mellette.
– Maga a téma nagy vállalás, ez kétségtelen. A játékidő viszont nem segít a feldolgozásában. A történet sokáig nehezen mozdul, ismétlőnek hat. Szerintem jó fél órát el kellett volna hagyni belőle, mert unalmassá válik, ahelyett, hogy fokozni tudna.
Persze én is érzem, hogy magas lóról beszélek és hogy igazából mindegy, hogy mit vakerászok, mert ettől még ezek a dolgok megtörténtek és nyomot hagytak. Ha valaki ebben meglátja a fontos mondandót, az élettapasztalatot vagy bármit, hát lelke rajta. Lehet, hogy vadul hangzik, de a The VVitch számomra többet mondott a vallás felfogásáról és szerepéről. Bár a Hugo után nem meglepetés, de azért mégis nehéz elhinni, hogy Scorsese ebből a történetből ilyen egyszerű és szentimentális üzenetet tudott csak kihozni. 5/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése