First Blood
Rambo
Ted Kotcheff (1982)
A fejekben a későbbi folytatásoknak köszönhetően ez maradt meg, de ahogy a VHS Paradise cikkből is kiderül, ez a film közel se az a film, amit a 80-as évek méltán híres és egyben hírhedt, egyesek által lesajnált, mások által pedig agyonajnározott akciófilm-jelenség, úgymond jelképének tekinthetünk. Úgy is fel lehet fogni, mint az előképét ezeknek a nyers, céltalan, agyatlan golyózáporoknak, és mint ilyen, azt is újra megállapíthatjuk, hogy minden túlburjánzó, a belterjesség érzetét keltő művészeti stílusirányzatnak, van valahol egy bölcsője, aminek tényleg jelentősége, súlya és célja van.
Szóval ez egy - a kifejezés legpozitívabb értelmében - ízig-vérig hollywoodi dramaturgiára épülő, after-vietnam akció-dráma, méghozzá a lehető legjobb fajtából. A guilty pleasure érzetet alulról súroló akciójelenetek mellett komoly háborúellenes mondanivalója van és legnagyobb örömömre ezt nem klisés dramaturgiával, illetve túlgondolt biztonsági játékkal oldják meg, ahogy a tengerentúlon leginkább szokás, hanem egy lazán, de határozottan felvázolt személyes drámával, ami maximálisan átélhető és tálcán kínált szimbolikája által mindenki számára könnyen levetíthető a vietnami háború értelmetlenségére és társadalmi következményeire. Mindezt komor, egész ridegnek mondható hangulattal tálalják, visszafogott mennyiségű klasszikus akcióhumorral és az akkori kornak megfelelően, referencia szintű fényképezéssel. Stallone végső, gyerekként fröcsögő kifakadása, kis túlzással az egyetlen igazán komolyan vehető színészi alakítása a pályája során, de komolyra fordítva a szót, ebben a filmben maximálisan helyt áll végig, le a kalappal előtte.
Az én szám íze minimálisan keserű csak az újbóli megnézése után, mivel számomra kicsivel több az akció mint kellene. De hangsúlyozottan jelzem, annak tudatában írom eme sorokat, hogy újranézésem előtt, maximum pár képre emlékeztem belőle, annyira kiesett az egész kiskoromból. Mindenesetre azt semmiképpen nem lehet elvitatni, hogy még ma is teljesen vállalható, sőt, a kora miatt szinte alig szenved valami csorbát. A mondanivalója pedig ugyan konkrét korhoz kötött, mégis örök. Soha jobb meglepetést egy Hollywoodot gyűlölve imádó filmkedvelő számára. 8/10
Ted Kotcheff (1982)
A fejekben a későbbi folytatásoknak köszönhetően ez maradt meg, de ahogy a VHS Paradise cikkből is kiderül, ez a film közel se az a film, amit a 80-as évek méltán híres és egyben hírhedt, egyesek által lesajnált, mások által pedig agyonajnározott akciófilm-jelenség, úgymond jelképének tekinthetünk. Úgy is fel lehet fogni, mint az előképét ezeknek a nyers, céltalan, agyatlan golyózáporoknak, és mint ilyen, azt is újra megállapíthatjuk, hogy minden túlburjánzó, a belterjesség érzetét keltő művészeti stílusirányzatnak, van valahol egy bölcsője, aminek tényleg jelentősége, súlya és célja van.
Szóval ez egy - a kifejezés legpozitívabb értelmében - ízig-vérig hollywoodi dramaturgiára épülő, after-vietnam akció-dráma, méghozzá a lehető legjobb fajtából. A guilty pleasure érzetet alulról súroló akciójelenetek mellett komoly háborúellenes mondanivalója van és legnagyobb örömömre ezt nem klisés dramaturgiával, illetve túlgondolt biztonsági játékkal oldják meg, ahogy a tengerentúlon leginkább szokás, hanem egy lazán, de határozottan felvázolt személyes drámával, ami maximálisan átélhető és tálcán kínált szimbolikája által mindenki számára könnyen levetíthető a vietnami háború értelmetlenségére és társadalmi következményeire. Mindezt komor, egész ridegnek mondható hangulattal tálalják, visszafogott mennyiségű klasszikus akcióhumorral és az akkori kornak megfelelően, referencia szintű fényképezéssel. Stallone végső, gyerekként fröcsögő kifakadása, kis túlzással az egyetlen igazán komolyan vehető színészi alakítása a pályája során, de komolyra fordítva a szót, ebben a filmben maximálisan helyt áll végig, le a kalappal előtte.
Az én szám íze minimálisan keserű csak az újbóli megnézése után, mivel számomra kicsivel több az akció mint kellene. De hangsúlyozottan jelzem, annak tudatában írom eme sorokat, hogy újranézésem előtt, maximum pár képre emlékeztem belőle, annyira kiesett az egész kiskoromból. Mindenesetre azt semmiképpen nem lehet elvitatni, hogy még ma is teljesen vállalható, sőt, a kora miatt szinte alig szenved valami csorbát. A mondanivalója pedig ugyan konkrét korhoz kötött, mégis örök. Soha jobb meglepetést egy Hollywoodot gyűlölve imádó filmkedvelő számára. 8/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése