Possession
Megszállottság (aka. Birtoklás)
Andrzej Żuławski (1981)
In medias res, hátha kilyukadok valahova. Nem garantálom.
A filmbe való beilleszkedést egy valag tényező nehezíti, jobban mondva Żuławski alakítja koncepciója szerint úgy, hogy a nézőnek kényelmetlen legyen. Direkt kerüli a hagyományos filmes eszköztárat, nincsenek olyan jelenetek, melyek segítenék a nézőt a tájékozódásban, ráadásul igen durván vágott, a kapcsolódási pontok teljes mértékben hiányoznak az illesztéseknél. Időben ugyan lineárisan vezetett, de a mentális állapotok extrém módon ingadoznak és az őrület különböző szintjei az öltözékre és sminkelésre is erősen kivetítésre kerülnek. Egyik pillanatban úgy viselkednek mint a normális emberek, aztán hirtelen talajt vesztenek és elmebetegek módjára cselekednek, illetve olyanokat mondanak, amik maximum gondolatfoszlányok lehetnek egy valós ember fejében. Aztán továbbmegyek. Mindig és mindenhol csak a két főszereplővel foglalkozik a film. Az, hogy épp a következő szobában van a gyerekük és ők meg üvöltenek, ütik-verik egymást vagy hogy egy tömegközlekedésre használt közterületen tébolyul meg Isabelle Adjani, annak semmilyen hatása nincs a környezetre. A legjobb példa erre mégis az, mikor összeverekedésük után az utcára rohanva Adjani egy teherautó elé veti magát, amiről autók borulnak le. Ahogy a kamera elfordul ettől az eseménytől, olyan mintha az egész eltűnne és megszűnne, mint meg se történt volna, mintha ez csak egy ábrázolás lenne annak, hogy mi történik belül.
Isabelle Adjanit általában dicsérik, nekem viszont nagyon sok volt és túl teátrális amit csinál. Ezzel szemben Sam Neill érdekes eset, mivel benne éreztem egyfajta egységességet, mintha egy ember agyában történő dolgok töredékeit ábrázolta volna, melyekkel részben azért lehet azonosulni. Adjani esetében viszont tényleg csak a kiszámíthatatlan tébolyt tudtam felfogni, semmiféle emberség-maradvány nem maradt benne. Segítség lett volna, ha legalább a többiek adnak egyfajta támpontot "főhőseink" értelmi állapotát, mentális egészségét, a való világban betöltött szerepüket és úgy egyáltalán bármiféle körbehatárolásukat illetően, de pont a két kiemelt mellékszereplő, Margit és Heinrich azok, akik még szürreálisabbá teszik amit látunk. Ők ketten amúgy tényleg teljes mértékben értelmezhetetlenek számomra.
Erős rendezői darabnak megfelelően, nagyon fontos eleme a filmnek a vizualitás. Rideg, nedves, hideg, kihalt és szemet szúróan hétköznapi környezet ad furcsán természetellenes érzetet. A kamera izgága, szinte folyamatosan mozog és gyakran kikerül a képből a lényeg. Ez érdekesnek érdekes és úgy gondolom Żuławski el is éri vele a kívánt hatást, a hangoknál viszont már nem ilyen egyértelmű a helyzet. A borzalmasan zajos környezeti hangok és a túl erős és rossz minőségű beszédhangok egy elég erős amatőr-filmes hatást adnak, ami egy ilyen öntörvényű, minden részletre kidolgozott művészfilmnél elég furcsa. A zene használata is szinte véletlenszerűnek tűnik, ezen a területen még szerintem bőven lett volna mit dolgozni.
Vajon elfajulhat ennyire egy kapcsolat? Csak beteg elméket látunk vagy van realitása hétköznapi emberek ilyesfajta elkorcsosulásának? Żuławski nem ad viszonyítási pontokat, csak kiragadott momentumokat. Nem feltétlen kapcsolódnak erősen a látott jelenetek, mintha egy-egy a való életben megélt veszekedés lenne extrém módon eszkalálva, majd egy újabb eset és így tovább. A környezeti reakciók, a mindennapiság hiánya enyhén levegőben lógónak érezteti a látottakat és közben a 143. bennem felmerülő kérdés után megfogalmazódik valami: nincs értelme kérdéseket feltenni. Vannak szimbólumok amiket fel lehet ismerni, vannak momentumokat amivel lehet azonosulni, nagyjából ennyi. De basszus, mégis. Fel kell tudni ismerni ezeket? Ha nem sikerül akkor a látottaknak van egyáltalán értelme? Kaptunk elég fogódzkodót ahhoz, hogy felismerjük őket?
Szóval összességében elég ellentmondásos és furcsa a kép, de legalább a fő motívum egyértelműen a helyére kerül. A két kivetített, idealizált lény (ideális Mark, aki a szörnyből lett, valamint a szende tanárnő, akit szintén Adjani alakít) (esetleg ők a megismerkedésük-kori megfelelőik?) mikor találkozik, a gyerekük reakciójából és a háború szimbólumából egyaránt kiderül, hogy ők egyáltalán nem kompatibilisek egymással és eleve kárhozásra ítélt az egész kapcsolat. Valami ilyesmit akart Żuławski mondani nekünk. Hosszú (2 órás), de a valós hosszánál még többnek tűnik, mivel kíméletlen élmény. Nehéz nézni, már csak azért is, mert amit látunk az durva, de azért is, mert meg kell dolgoznunk az élményekért.
Ha nem lenne ennyire szabadjára engedve, ennyire lazán felfűzött hatású és ennél egy jóval egyszerűbben szerkesztett, lineárisan eszkalálódó, egymásból következő cselekményt kaphattunk volna, talán egy igazi mesterművet tudnék most kiáltani. Így minden olyan esetleges és zárójeles, hogy nem tudom az érdemeinek megfelelően osztályozni. Fogalmam sincs, hogy tetszett e amit láttam, de hogy roppant érdekes, ahhoz nem fér kétség. Rá kéne írni: Lila köd, veszedelmes művészet, meneküljön ki merre lát! Egyedisége miatt felfelé kerekítek, mert ha csak az élményt osztályoznám 3-10-ig bármi lehetne. Viszont minél többet gondolkodok rajta, annál jobban tetszik és közben bizonyos szempontból egyre jobban bosszankodok is, amiért ennyire összezavar. Végül csak annyit tudok mondani: ez a film olyan amilyen, hasonlítani nem érdemes semmihez, így kell elfogadni. Mint egy párkapcsolatot. 7/10.
Andrzej Żuławski (1981)
In medias res, hátha kilyukadok valahova. Nem garantálom.
A filmbe való beilleszkedést egy valag tényező nehezíti, jobban mondva Żuławski alakítja koncepciója szerint úgy, hogy a nézőnek kényelmetlen legyen. Direkt kerüli a hagyományos filmes eszköztárat, nincsenek olyan jelenetek, melyek segítenék a nézőt a tájékozódásban, ráadásul igen durván vágott, a kapcsolódási pontok teljes mértékben hiányoznak az illesztéseknél. Időben ugyan lineárisan vezetett, de a mentális állapotok extrém módon ingadoznak és az őrület különböző szintjei az öltözékre és sminkelésre is erősen kivetítésre kerülnek. Egyik pillanatban úgy viselkednek mint a normális emberek, aztán hirtelen talajt vesztenek és elmebetegek módjára cselekednek, illetve olyanokat mondanak, amik maximum gondolatfoszlányok lehetnek egy valós ember fejében. Aztán továbbmegyek. Mindig és mindenhol csak a két főszereplővel foglalkozik a film. Az, hogy épp a következő szobában van a gyerekük és ők meg üvöltenek, ütik-verik egymást vagy hogy egy tömegközlekedésre használt közterületen tébolyul meg Isabelle Adjani, annak semmilyen hatása nincs a környezetre. A legjobb példa erre mégis az, mikor összeverekedésük után az utcára rohanva Adjani egy teherautó elé veti magát, amiről autók borulnak le. Ahogy a kamera elfordul ettől az eseménytől, olyan mintha az egész eltűnne és megszűnne, mint meg se történt volna, mintha ez csak egy ábrázolás lenne annak, hogy mi történik belül.
Isabelle Adjanit általában dicsérik, nekem viszont nagyon sok volt és túl teátrális amit csinál. Ezzel szemben Sam Neill érdekes eset, mivel benne éreztem egyfajta egységességet, mintha egy ember agyában történő dolgok töredékeit ábrázolta volna, melyekkel részben azért lehet azonosulni. Adjani esetében viszont tényleg csak a kiszámíthatatlan tébolyt tudtam felfogni, semmiféle emberség-maradvány nem maradt benne. Segítség lett volna, ha legalább a többiek adnak egyfajta támpontot "főhőseink" értelmi állapotát, mentális egészségét, a való világban betöltött szerepüket és úgy egyáltalán bármiféle körbehatárolásukat illetően, de pont a két kiemelt mellékszereplő, Margit és Heinrich azok, akik még szürreálisabbá teszik amit látunk. Ők ketten amúgy tényleg teljes mértékben értelmezhetetlenek számomra.
Erős rendezői darabnak megfelelően, nagyon fontos eleme a filmnek a vizualitás. Rideg, nedves, hideg, kihalt és szemet szúróan hétköznapi környezet ad furcsán természetellenes érzetet. A kamera izgága, szinte folyamatosan mozog és gyakran kikerül a képből a lényeg. Ez érdekesnek érdekes és úgy gondolom Żuławski el is éri vele a kívánt hatást, a hangoknál viszont már nem ilyen egyértelmű a helyzet. A borzalmasan zajos környezeti hangok és a túl erős és rossz minőségű beszédhangok egy elég erős amatőr-filmes hatást adnak, ami egy ilyen öntörvényű, minden részletre kidolgozott művészfilmnél elég furcsa. A zene használata is szinte véletlenszerűnek tűnik, ezen a területen még szerintem bőven lett volna mit dolgozni.
Vajon elfajulhat ennyire egy kapcsolat? Csak beteg elméket látunk vagy van realitása hétköznapi emberek ilyesfajta elkorcsosulásának? Żuławski nem ad viszonyítási pontokat, csak kiragadott momentumokat. Nem feltétlen kapcsolódnak erősen a látott jelenetek, mintha egy-egy a való életben megélt veszekedés lenne extrém módon eszkalálva, majd egy újabb eset és így tovább. A környezeti reakciók, a mindennapiság hiánya enyhén levegőben lógónak érezteti a látottakat és közben a 143. bennem felmerülő kérdés után megfogalmazódik valami: nincs értelme kérdéseket feltenni. Vannak szimbólumok amiket fel lehet ismerni, vannak momentumokat amivel lehet azonosulni, nagyjából ennyi. De basszus, mégis. Fel kell tudni ismerni ezeket? Ha nem sikerül akkor a látottaknak van egyáltalán értelme? Kaptunk elég fogódzkodót ahhoz, hogy felismerjük őket?
Szóval összességében elég ellentmondásos és furcsa a kép, de legalább a fő motívum egyértelműen a helyére kerül. A két kivetített, idealizált lény (ideális Mark, aki a szörnyből lett, valamint a szende tanárnő, akit szintén Adjani alakít) (esetleg ők a megismerkedésük-kori megfelelőik?) mikor találkozik, a gyerekük reakciójából és a háború szimbólumából egyaránt kiderül, hogy ők egyáltalán nem kompatibilisek egymással és eleve kárhozásra ítélt az egész kapcsolat. Valami ilyesmit akart Żuławski mondani nekünk. Hosszú (2 órás), de a valós hosszánál még többnek tűnik, mivel kíméletlen élmény. Nehéz nézni, már csak azért is, mert amit látunk az durva, de azért is, mert meg kell dolgoznunk az élményekért.
Ha nem lenne ennyire szabadjára engedve, ennyire lazán felfűzött hatású és ennél egy jóval egyszerűbben szerkesztett, lineárisan eszkalálódó, egymásból következő cselekményt kaphattunk volna, talán egy igazi mesterművet tudnék most kiáltani. Így minden olyan esetleges és zárójeles, hogy nem tudom az érdemeinek megfelelően osztályozni. Fogalmam sincs, hogy tetszett e amit láttam, de hogy roppant érdekes, ahhoz nem fér kétség. Rá kéne írni: Lila köd, veszedelmes művészet, meneküljön ki merre lát! Egyedisége miatt felfelé kerekítek, mert ha csak az élményt osztályoznám 3-10-ig bármi lehetne. Viszont minél többet gondolkodok rajta, annál jobban tetszik és közben bizonyos szempontból egyre jobban bosszankodok is, amiért ennyire összezavar. Végül csak annyit tudok mondani: ez a film olyan amilyen, hasonlítani nem érdemes semmihez, így kell elfogadni. Mint egy párkapcsolatot. 7/10.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése