2016. július 5.

Cousins

Unokatestvérek
Joel Schumacher (1989)

A film legfontosabb és legvonzóbb tulajdonsága, hogy belevágyódást ébreszt a nézőben, elringatja a kiszínezett, életszerű drámától megfosztott illúzióban, ezáltal a gondtalanság érzetét kelti és nagyszerűen kikapcsol. Mindezt úgy, hogy az alany végig tudatában marad annak, hogy épp hipnotizálják. Joel Schumacher újfent mindent megtesz azért, hogy ezt a kiruccanást semmi se zavarja meg és a végére kizárólag egy pozitívan átélt, felhőtlen élményre emlékezzünk, semmi egyébre. Egyre jobban bírom őt emiatt.


Isabella Rossellini egy olyan személyt visz a vászonra, akibe pár pillantás alatt bele lehet szeretni. Az ártatlan, visszahúzódó, de szenvedélyes nő, aki szomjazza a romantikát és feltétlen odaadással kínálja teljes lényét. Egy picit kapunk ebből a csodálatos, sohase volt teremtésből, átélhetjük vele a szerelem csodálatos, semmihez sem hasonlíthatóan szenvedélyes oldalát, miközben olyan konfliktusokat élünk át, amikről már az elején tudjuk, hogy végeredményben pozitív kicsengésűek lesznek.
Számomra ez a film legfontosabb aspektusa, emiatt vált roppant élvezetessé és emiatt vett ki olyan ellenállhatatlanul a hétköznapokból. Ugyanakkor mindez egyben felveti a szubjektív megítélés problémáját is. Teszem azt, hogy ítéli meg egy olyan ember ezt a filmet, akit taszítanak az ilyen nők, hogyan ítéli meg az, aki irtózik az ilyen hamis illúziókat keltő, romanticizált karakterábrázolástól, vagy ne adj isten, hogyan ítéli meg egy nő? Mert ez a történet egyértelműen a női karakterekben brillírozik. Az Isabella Rossellini által megformált Maria köré lett írva minden, Sean Young pedig csodálatosan egészíti ki és tarkítja a filmet a(z ismét) zseniálisan vicces gesztikulációjával ás mimikájával. Ehhez képest a férfiak oldalán ott van az örök ígéret William Petersen és Ted Danson, aki, hát, hogy is fejezzem ki magam, nem egy színészóriás. Mindenesetre a kötelező szintet azért megugorják és végül is a karaktereik sincsenek annyira elnagyolva, hogy az zavaró lenne.


+ 100 rendezőből 99 csöpögős giccsáradattá szerkesztette volna ezt a történetet, de a Schumacher faktor ezúttal is él és abszolút jól áll neki a lazaság, a semmihez sem hasonlíthatóan félkomoly hangulat.
+ Badalamenti a végére teljesen átveszi az életérzést és szinte grandiózussá dagasztja a túláradóan romantikus költeményeit.
+ Eszméletlenül vicces és meglepően súlyos dumák röpködnek a párok között.

Előbbire példa az örök agglegényként szexuálisan kielégített nagyfater beszélgetése a szexuálisan kielégített mamival:
- You made an old man very happy.
- You are not so old.
- Yeah. I know. And I'm not so happy.

Utóbbira példa egy csendes, beletörődő lezárása a hűtlenség kvázi leleplezésének:
- Are you in love with him?
- If I am. I'll get over it.
- We were in love once upon a time. We got over it.

Mindent egybevéve azonban sajnos nem túl valószínű, hogy az átlagos filmnézőnek közel annyira tetsszen, mint nekem. Nagyon korszakos a karakterábrázolás és Schumacher többi munkájához hasonlatosan, igen jelentős a rendezői hangulaterőszak is. Ha a néző az ilyesmit nem tolerálja, akkor ez a film bukta. Az alkalmazkodó típusú nézőnek viszont potenciálisan maga a kánaán, egy felhőtlen 110 percnyi kikapcsolódás, helyenként örömkönnyek záporozásával megtűzdelve.   7/10

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése