2016. július 11.

Green Room

Jeremy Saulnier (2015)

Nehéz ügy bármivel előállni egy olyan mestermű után, mint amilyen a Blue Ruin volt. Felfokozott elvárások, blablabla, ha valami itt nem jön össze, akkor Saulniernek kétszeresen kell vezekelnie. A kék azért volt kivételesen jó, mert a legelső pillanattól kezdve rántja be a nézőt egy rémálommá vált élet közepébe. Kizökkenthetetlenül tol végig a kíméletlen lelki szenvedésen és mindeközben újszerű, hiperrealista megközelítésű vérengzést és akciót mutat fel, amire addig a filmtörténetben nem igen volt példa.


A zöld viszont azért - viszonylagos - csalódás számomra, mert az elődhöz képest egy jóval személytelenebb megközelítés. Nehéz kötődni a főszereplőkhöz, nem találok kapcsokat és fogózkodót feléjük, nem tudom átérezni a helyzetüket. Olyan mintha egy tetszőleges vérengzős történetet látnék, nem pedig a valóságot. Egy variációt, egy zsánersztorit, ahogy például a 80-as évek akciófilmek esetében is láttuk kismilliószor. Röviden megragadva a lényeget, hiányzik belőle a plusz. A zavar olyasmiknek köszönhetően nyilallt belém, hogy
– kicsit furcsának tűnik a két főszereplő Imogen Poots és Anton Yelchin figurája. A veszettül kemény akciók között valami furcsa álomszerű lassított felvételként működnek és ez totál erőltetetten hat és nyirbálja a valóságérzetet. Szerintem ilyen helyzetben izgágán pörögnének, akármilyen sérülésük is van.
– nehéz átlátni, hogy a "fogva tartók" mit is akarnak velük csinálni és mit miért tesznek az adott pillanatban. Az, hogy később érthetővé válik, nem könnyíti meg a helyzetet, a narratíva akkorra már csorbát szenvedett.


Mindezektől függetlenül egy vérprofin megvalósított, modern film, ami a megvalósítás terén aligha szenved bármilyen negatívumtól. Nyilván sokkal jobban tetszett volna, ha nem egy új arcon csapást vártam volna. Az ütős, velős akcióknak köszönhetően részben megkaptam, de távolabbról nézve azért mégis egyfajta tucattermék érzésem van somehow.   7/10

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése