The Silent Partner
A csendestárs
Daryl Duke (1978)
Eddig nem voltam biztos benne, de igen: a filmvilág blog is jó valamire. Az eltűntnek nyilvánítva című hiánypótló és egyben rendkívül hasznos cikksorozatukban leltem rá, erre az elsőre jobb híján bambulni jó lesz típusú remekműre. Aztán amilyen kedvetlenül álltam neki, olyan széles mosollyal álltam fel a kanapéból mikor vége lett.
Kezdésnek ott van a 70-es, 80-as évek jópofa színjátszása, amit mindig nosztalgikusnak és cinkosan játékosnak találok az idős szereplőkkel és a filmfogyasztóra jó barátként tekintő dramaturgiával. A készítők szempontjából ez így néz ki: azt kapod amire vágysz és tudom, hogy tudod, de azt is tudom, hogy nem bánod. Igaz ez középszerűnek és idejét múltnak tűnik, ennek megfelelően ritkán is üt be, de akkor nagyon. Azóta nem készülnek ilyen filmek és ez duplán siker, mivel ha ilyet keresne az ember, tudja hol találja, másrészt meg ez így van rendjén. Majd később úgyis jönnek olyan rendezők akik ezt a fajta stílust is átdolgozzák, de addig itt van nekünk a nosztalgia.
A bűvös nosztalgia amihez ha van egy, a legjobb krimiket megszégyenítő forgatókönyv - aminek a létezéséről kb senki nem tud - az már fél siker. A másik nagy aduász pedig Elliot Gould, a mellékszereplők mellékszereplője, aki könnyen lehet élete alakítását nyújtja az átlagos banki alkalmazottként. Az unalmas banki alkalmazott, akiről többször is elhangzik a filmben: alábecsültelek. Az események alakulásának hatására saját magát is meglepve válik belőle sármos, magabiztos köpönyegforgató és bár nem szeretem ezt a kifejezést, de imádtam nézni. Sziporkázó párbeszédek után perceken belül lehullnak a vékony ruhácskák (párhuzamosan két nőről is), vakmerően belevág mindenbe piszkos játékba, miközben persze jól megégeti magát, de a végén úgyis jól kerül ki belőle. Hát ki ne álmodozna a szürke hétköznapokban olyan karnyújtásnyi közelségű csínyekről, románcokról amiket úgysem csinál meg soha? Ő megteszi, én nézem és közben piszkosul élvezem. Hálás köszönet érte neki, a váratlan fordulatoknak, a leleményes szövegíróknak, a klasszikus szépségeknek és az egész pereputtynak akinek a legkisebb köze volt az elkészüléséhez. 9/10
Daryl Duke (1978)
Eddig nem voltam biztos benne, de igen: a filmvilág blog is jó valamire. Az eltűntnek nyilvánítva című hiánypótló és egyben rendkívül hasznos cikksorozatukban leltem rá, erre az elsőre jobb híján bambulni jó lesz típusú remekműre. Aztán amilyen kedvetlenül álltam neki, olyan széles mosollyal álltam fel a kanapéból mikor vége lett.
Kezdésnek ott van a 70-es, 80-as évek jópofa színjátszása, amit mindig nosztalgikusnak és cinkosan játékosnak találok az idős szereplőkkel és a filmfogyasztóra jó barátként tekintő dramaturgiával. A készítők szempontjából ez így néz ki: azt kapod amire vágysz és tudom, hogy tudod, de azt is tudom, hogy nem bánod. Igaz ez középszerűnek és idejét múltnak tűnik, ennek megfelelően ritkán is üt be, de akkor nagyon. Azóta nem készülnek ilyen filmek és ez duplán siker, mivel ha ilyet keresne az ember, tudja hol találja, másrészt meg ez így van rendjén. Majd később úgyis jönnek olyan rendezők akik ezt a fajta stílust is átdolgozzák, de addig itt van nekünk a nosztalgia.
A bűvös nosztalgia amihez ha van egy, a legjobb krimiket megszégyenítő forgatókönyv - aminek a létezéséről kb senki nem tud - az már fél siker. A másik nagy aduász pedig Elliot Gould, a mellékszereplők mellékszereplője, aki könnyen lehet élete alakítását nyújtja az átlagos banki alkalmazottként. Az unalmas banki alkalmazott, akiről többször is elhangzik a filmben: alábecsültelek. Az események alakulásának hatására saját magát is meglepve válik belőle sármos, magabiztos köpönyegforgató és bár nem szeretem ezt a kifejezést, de imádtam nézni. Sziporkázó párbeszédek után perceken belül lehullnak a vékony ruhácskák (párhuzamosan két nőről is), vakmerően belevág mindenbe piszkos játékba, miközben persze jól megégeti magát, de a végén úgyis jól kerül ki belőle. Hát ki ne álmodozna a szürke hétköznapokban olyan karnyújtásnyi közelségű csínyekről, románcokról amiket úgysem csinál meg soha? Ő megteszi, én nézem és közben piszkosul élvezem. Hálás köszönet érte neki, a váratlan fordulatoknak, a leleményes szövegíróknak, a klasszikus szépségeknek és az egész pereputtynak akinek a legkisebb köze volt az elkészüléséhez. 9/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése