The Hateful Eight
Aljas nyolcas
Quentin Tarantino (2015)
Ez a Tarantino tarantinóbb az utóbbi, becstelen, Djangós Tarantinóknál, de nem olyan tarantino, mint a Jackie Brownos, Ponyvaregényes Tarantino.
Körbejárva a hangadó oldalakat, vitathatatlan, hogy Tarantino kezdi elveszteni a súlyát. (Én mondtam!) Már korántsem olyan lelkesek a kritikusok és a pórnép véleményén is látszik, hogy ez bizony már a 8. filmje. Mindig változik kicsit a stílusa, látszik, hogy még mindig tobzódik az ötletekben és úgy isten igazából nem lehet épkézláb kifogást találni egyik munkájával kapcsolatban sem (kivéve a Kill Billeket). Viszont nem bír elszakadni a nyomorult bosszú témától, a túltolt erőszaktól, és ez ennyi idő után már visszaüt. Annyi biztos, hogy nagyot véteni eddig még nem tudott, és ez a sorozat ezzel a filmmel is folytatódik. A harsányabb, pergőbb cselekményű filmjei után kissé visszavett és egy jóval lassabb, kimértebb irányt választott. Így most olyan, mint egy jól beszívott, majd fejbe kólintott Agatha Christie imitátor terjengős, western kamaradarabjának felolvasóestje, vizualizálva. A vizualizálás ebben az esetben fröcsögő agyvelőket és óriási nigger farkakat jelent. Na jó, az utóbbi szerencsére nincs vászonra vetítve, de szinte látod a szemed előtt. A filmen elsősorban nevetni lehet sokat, mert a karakterek természetesen jól lettek megírva és roppant mód élvezetesek a szükségesnél kb 3x hosszabbra hagyott párbeszédeik. Emellett néhol kicsit unalmas, néhol izgalmas, néhol meg indokolatlanul erőszakos (ezt már persze megszoktuk), de úgy általában csak simán jó. A legnagyobb baj, hogy ezt így ki lehet mondani, amolyan megszokott módon Tarantinós. Azért ott még nem tartunk, hogy a rendező úr neve nem elég ahhoz, hogy csilingeljenek a mozipénztárak kasszái, de lehet, hogy már az sincs olyan messze. 7/10
Morricone zenéje nincs eléggé kihasználva, pedig ahol szabadjára lett engedve az öreg, ott elég sokat dob az élvezeti értéken.
Quentin Tarantino (2015)
Ez a Tarantino tarantinóbb az utóbbi, becstelen, Djangós Tarantinóknál, de nem olyan tarantino, mint a Jackie Brownos, Ponyvaregényes Tarantino.
Körbejárva a hangadó oldalakat, vitathatatlan, hogy Tarantino kezdi elveszteni a súlyát. (Én mondtam!) Már korántsem olyan lelkesek a kritikusok és a pórnép véleményén is látszik, hogy ez bizony már a 8. filmje. Mindig változik kicsit a stílusa, látszik, hogy még mindig tobzódik az ötletekben és úgy isten igazából nem lehet épkézláb kifogást találni egyik munkájával kapcsolatban sem (kivéve a Kill Billeket). Viszont nem bír elszakadni a nyomorult bosszú témától, a túltolt erőszaktól, és ez ennyi idő után már visszaüt. Annyi biztos, hogy nagyot véteni eddig még nem tudott, és ez a sorozat ezzel a filmmel is folytatódik. A harsányabb, pergőbb cselekményű filmjei után kissé visszavett és egy jóval lassabb, kimértebb irányt választott. Így most olyan, mint egy jól beszívott, majd fejbe kólintott Agatha Christie imitátor terjengős, western kamaradarabjának felolvasóestje, vizualizálva. A vizualizálás ebben az esetben fröcsögő agyvelőket és óriási nigger farkakat jelent. Na jó, az utóbbi szerencsére nincs vászonra vetítve, de szinte látod a szemed előtt. A filmen elsősorban nevetni lehet sokat, mert a karakterek természetesen jól lettek megírva és roppant mód élvezetesek a szükségesnél kb 3x hosszabbra hagyott párbeszédeik. Emellett néhol kicsit unalmas, néhol izgalmas, néhol meg indokolatlanul erőszakos (ezt már persze megszoktuk), de úgy általában csak simán jó. A legnagyobb baj, hogy ezt így ki lehet mondani, amolyan megszokott módon Tarantinós. Azért ott még nem tartunk, hogy a rendező úr neve nem elég ahhoz, hogy csilingeljenek a mozipénztárak kasszái, de lehet, hogy már az sincs olyan messze. 7/10
Morricone zenéje nincs eléggé kihasználva, pedig ahol szabadjára lett engedve az öreg, ott elég sokat dob az élvezeti értéken.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése