Youth
Ifjúság
Paolo Sorrentino (2015)
Jöjjön ide minden celluloidbuzi, digitális kamerát égető szószóló (az élükön Nemes Jeles Lászlóval), mert ezt látni kell! Na nem azért, mert egy eget rengetően egységes, feltűnősködő, beállítás-vezérelt fényképezés lenne, ami előtt feltétel nélkül kényszerűség leborulni. Sőt, a színeken valószínűleg elég sokat módosítottak, de ez például a digitális fényképezés egyik legnagyobb előnye, a gyors manipuláció lehetősége. Szóval a lényeg az, hogy ennek a fényképezési koncepciónak a célja a maga pompájában megmutatni a természetet, még ha valamennyire szépítenek is rajta közben. (A filmmel zokszó nélkül ugyanúgy megteszik.) Ez nagyjából olyan szintre sikerült, hogy az embert odaszögzi a képernyőre és az állát keresi végig. A kamera alig mozog valamit, maximum lassan kúszik. Gyenge, de határozott elképzelés szerinti megvilágítás játszik csak szerepet, ezen felül viszont tényleg nincs más, mint a tűéles, eszméletlen részletgazdag kép. Ahogy néztem, azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen egy ilyen jó szemmel fényképezett, természetközeli film, szebb mint maga a valóság. Most mondja valaki, hogy ennek nincs létjogosultsága.
És még a film is jó! Sorrentinot elismerem és tisztelem, de eddig minden filmjével bajosan küzdöttem. Itt most végre a megfelelő tartalommal tudja kitölteni az általa annyira kedvelt, felső tízezer problémáival foglalkozó, sznob beszélgetésekkel tarkított, mégis humánus megközelítésű, okosan kifundált előadásformát. Direkten nyomatja az elbűvölésre szánt zenei betéteket, lehetne ezt akár tolakodásnak is venni, de a válogatás túl jó ahhoz, hogy ilyet tegyek. Ugyanilyen szinten játszik az ismerős figurákkal, hírességekkel is, ők meg túl jópofák és/vagy szépek ahhoz, hogy haragudni lehessen rájuk. Se komolyan nem kell venni, se túl nagy mélységet nem kell keresni benne, csak egyszerűen nézni kell. A képek, a zene, a szépség és a felszínes, de könnyedén, elegánsan tálalt történet most van olyan egységben, hogy csak úgy, minden további nélkül élvezni lehessen. 7/10
Paolo Sorrentino (2015)
Jöjjön ide minden celluloidbuzi, digitális kamerát égető szószóló (az élükön Nemes Jeles Lászlóval), mert ezt látni kell! Na nem azért, mert egy eget rengetően egységes, feltűnősködő, beállítás-vezérelt fényképezés lenne, ami előtt feltétel nélkül kényszerűség leborulni. Sőt, a színeken valószínűleg elég sokat módosítottak, de ez például a digitális fényképezés egyik legnagyobb előnye, a gyors manipuláció lehetősége. Szóval a lényeg az, hogy ennek a fényképezési koncepciónak a célja a maga pompájában megmutatni a természetet, még ha valamennyire szépítenek is rajta közben. (A filmmel zokszó nélkül ugyanúgy megteszik.) Ez nagyjából olyan szintre sikerült, hogy az embert odaszögzi a képernyőre és az állát keresi végig. A kamera alig mozog valamit, maximum lassan kúszik. Gyenge, de határozott elképzelés szerinti megvilágítás játszik csak szerepet, ezen felül viszont tényleg nincs más, mint a tűéles, eszméletlen részletgazdag kép. Ahogy néztem, azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen egy ilyen jó szemmel fényképezett, természetközeli film, szebb mint maga a valóság. Most mondja valaki, hogy ennek nincs létjogosultsága.
És még a film is jó! Sorrentinot elismerem és tisztelem, de eddig minden filmjével bajosan küzdöttem. Itt most végre a megfelelő tartalommal tudja kitölteni az általa annyira kedvelt, felső tízezer problémáival foglalkozó, sznob beszélgetésekkel tarkított, mégis humánus megközelítésű, okosan kifundált előadásformát. Direkten nyomatja az elbűvölésre szánt zenei betéteket, lehetne ezt akár tolakodásnak is venni, de a válogatás túl jó ahhoz, hogy ilyet tegyek. Ugyanilyen szinten játszik az ismerős figurákkal, hírességekkel is, ők meg túl jópofák és/vagy szépek ahhoz, hogy haragudni lehessen rájuk. Se komolyan nem kell venni, se túl nagy mélységet nem kell keresni benne, csak egyszerűen nézni kell. A képek, a zene, a szépség és a felszínes, de könnyedén, elegánsan tálalt történet most van olyan egységben, hogy csak úgy, minden további nélkül élvezni lehessen. 7/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése