Spotlight
Spotlight: Egy nyomozás részletei
Thomas McCarthy (2015)
Mindenki megnyugodhat, Thomas McCarthy nem felejtett el rendezni. Nagyon nem.
A bénácska, de legalább nem vérciki cipészes mellékvágány után, vagy valószínűleg inkább mellette, összehozott egy a korábbi személyes drámáihoz képest nagyban eltérő, de a filmiparban sem éppen gyakran felbukkanó, tárgyilagos, tényszerű, bemutató-jellegű forgatókönyvet. A magyar cím, bár felesleges kiegészítés, találó, ugyanis bármennyire borzasztó dolgokról van benne szó (papi molesztálások, ha valaki burokban élne), egyáltalán nem ezeknek az érzelmi átéléséről, a téma által tálcán kínált olcsó dramaturgiai húzások kihasználásáról van szó. Hanem tényleg a nyomozási folyamat szétcincálásáról, az újságírók felőrlődéséról és minden egyéb részletről, ami szükséges volt ahhoz, hogy egy ilyen horderejű anyag megszülethessen. Tulajdonképpen az amerikai társadalom egy apró diadaláról szól, amiért mindig érdemes csodálni őket és amiből a jó szokással ellentétben, szerencsés módon a hamiskás megdicsőülést teljes mértékben hiányzik. Cserébe felelősséget ruház a nézőre és rávezetéssel oktatja a demokrácia helyes működésére. Minden egyes embernek ugyanakkora felelőssége van, és azzal, hogy passzív vagy elnéző a körülötte történő dolgokkal kapcsolatban, tulajdonképpen nem csak a saját környezetét rombolja, hanem az egész világot teszi kicsit rosszabb hellyé, beszéljünk itt most bármilyen horderejű kérdésről.
Jó választás volt az 1,85-ös képarány. Ilyen témánál, ilyen egyszerű fényképezési stílusnál teljesen felesleges a széleset erőltetni. Bár a keménymagos realizmust nem vállalta be, de ezzel a húzással nyitott egyet a hétköznapiság felé és közben mégsem távolodott el annyira a szokásos mozis képi világtól, hogy az a tömegeknek szokatlan legyen. Bölcs döntés. Aztán ha már a technikai résznél tartok, fontos megjegyezni a háttérbe húzódó, de folyamatosan élő zenét. A történettel együtt lüktet, de sose tolakodik, ez szintén egy nagyon ügyes húzás és erősíti a film egységességét. A színészeket tekintve, tulajdonképpen mindenki jól játszik, kilátszik a személyiségük, legalább is annyira, amennyire a feszes, sokszereplős történet engedi. Nem teljesen tipikus filmkarakterek, ez ugyan kiderül, de azt nem lehet elvitatni, hogy csupán egy oldalról vannak megvilágítva. Az ügy oldaláról, ami persze nem baj, csak egy megállapítás. A történet ennek is köszönhetően tud a kellő sebességgel pörögni.
Azt hiszem azt egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy ez az utóbbi idők legkikezdhetetlenebb amerikai filmje. Emellett a legklisémentesebb, a legtárgyilagosabb és a leginkább komolyan vehető, akár elég messzire visszatekintve is. Ennek megfelelően kötelező a megtekintése minden filmkedvelőnek és erősen javasolt az alkalmi mozizóknak is. 8/10
Thomas McCarthy (2015)
Mindenki megnyugodhat, Thomas McCarthy nem felejtett el rendezni. Nagyon nem.
A bénácska, de legalább nem vérciki cipészes mellékvágány után, vagy valószínűleg inkább mellette, összehozott egy a korábbi személyes drámáihoz képest nagyban eltérő, de a filmiparban sem éppen gyakran felbukkanó, tárgyilagos, tényszerű, bemutató-jellegű forgatókönyvet. A magyar cím, bár felesleges kiegészítés, találó, ugyanis bármennyire borzasztó dolgokról van benne szó (papi molesztálások, ha valaki burokban élne), egyáltalán nem ezeknek az érzelmi átéléséről, a téma által tálcán kínált olcsó dramaturgiai húzások kihasználásáról van szó. Hanem tényleg a nyomozási folyamat szétcincálásáról, az újságírók felőrlődéséról és minden egyéb részletről, ami szükséges volt ahhoz, hogy egy ilyen horderejű anyag megszülethessen. Tulajdonképpen az amerikai társadalom egy apró diadaláról szól, amiért mindig érdemes csodálni őket és amiből a jó szokással ellentétben, szerencsés módon a hamiskás megdicsőülést teljes mértékben hiányzik. Cserébe felelősséget ruház a nézőre és rávezetéssel oktatja a demokrácia helyes működésére. Minden egyes embernek ugyanakkora felelőssége van, és azzal, hogy passzív vagy elnéző a körülötte történő dolgokkal kapcsolatban, tulajdonképpen nem csak a saját környezetét rombolja, hanem az egész világot teszi kicsit rosszabb hellyé, beszéljünk itt most bármilyen horderejű kérdésről.
Jó választás volt az 1,85-ös képarány. Ilyen témánál, ilyen egyszerű fényképezési stílusnál teljesen felesleges a széleset erőltetni. Bár a keménymagos realizmust nem vállalta be, de ezzel a húzással nyitott egyet a hétköznapiság felé és közben mégsem távolodott el annyira a szokásos mozis képi világtól, hogy az a tömegeknek szokatlan legyen. Bölcs döntés. Aztán ha már a technikai résznél tartok, fontos megjegyezni a háttérbe húzódó, de folyamatosan élő zenét. A történettel együtt lüktet, de sose tolakodik, ez szintén egy nagyon ügyes húzás és erősíti a film egységességét. A színészeket tekintve, tulajdonképpen mindenki jól játszik, kilátszik a személyiségük, legalább is annyira, amennyire a feszes, sokszereplős történet engedi. Nem teljesen tipikus filmkarakterek, ez ugyan kiderül, de azt nem lehet elvitatni, hogy csupán egy oldalról vannak megvilágítva. Az ügy oldaláról, ami persze nem baj, csak egy megállapítás. A történet ennek is köszönhetően tud a kellő sebességgel pörögni.
Azt hiszem azt egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy ez az utóbbi idők legkikezdhetetlenebb amerikai filmje. Emellett a legklisémentesebb, a legtárgyilagosabb és a leginkább komolyan vehető, akár elég messzire visszatekintve is. Ennek megfelelően kötelező a megtekintése minden filmkedvelőnek és erősen javasolt az alkalmi mozizóknak is. 8/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése