Det sjunde inseglet
A hetedik pecsét
Ingmar Bergman (1957)
A híre nem kevesebbre aposztrofálja e művet, minthogy - minden idők egyik legjobb filmjeként* - mélyen szántó gondolatokba fonva, az élet és a halál kérdését feszegesse, valamint Isten létezését, értelmét keresse. Lépten-nyomon belebotlik az ember ikonikus képeibe, folyton sulykolja valami háttérben húzódó erő: "Nem vagy igazi filmkedvelő, ha ezt nem láttad".
Végre valahára - ahogy rövidke életem során már annyiszor - újra kijelenthetem, hogy igazi filmkedvelő vagyok, mert végignéztem. Láttam az elejétől a végéig, bár ha csupán a hasznát nézem ennek a másfél órás műveletnek, inkább azt mondom: bár ne tettem volna. A legérdekesebb viszont az, hogy épp ma, egy nappal a megnézése után jön szembe velem ez a cikk, amiben példaként említi, mint más befogadói állapotot igénylő, régi film. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy teljesen más egy ilyen régi film a nézőhöz támasztott elvárása. De én, Isten látja lelkem, ennek is ugyanúgy megadtam a lehetőséget (híresen objektív szemszögemből vizsgálva).
De nagyon nem adta ki! Mi több, zavarba ejtően bugyutának, egészen banálisnak tűnnek a benne megfogalmazott gondolatok. Mit mond egy mai embernek a pestis spirituális megközelítésben taglalt problematikája? Mit mondanak egy mai embernek a következő mondatok?
"Tudást akarok. Nem hitet. Nem puszta vélekedést. Merő tudást! Azt akarom, hogy jelt adjon. Fogjon kézen, mutassa meg arcát, beszéljen hozzám. De ő néma. Szólok hozzá a sötétben, de úgy tűnik, senki nincs ott. Lehet, hogy tényleg nincs ott senki. De akkor az élet értelmetlen rettegés. Senki sem tud élni a halál tudatával, tudva, hogy minden csak látszat. A legtöbb ember nem gondol szívesen sem a halálra, sem a nemlétezésre. Egészen addig, míg a lét peremére nem érnek, és meg nem pillantják a sötétséget... Ó... azon a napon... Most már értem. Félelmeinkből bálványt építünk, és Istennek nevezzük."
Azt hiszem nem kell túl merésznek lennem ahhoz, hogy kijelenthessem, a mai emberek teljesen más helyen kezelik a halál és a vallás kérdését, mint 1957-ben. Értem amit mond, képes vagyok magaménak érezni a mondanivalót, de egyáltalán nem látom létjogosultságát annak, hogy ezeket a gondolatokat 2016-ban, filmen, fontosnak kelljen tartani. Sőt, idejétmúltnak tartom, akár eretnekségnek tartja valaki, akár nem. Nem segít a befogadáson egyébként az sem, hogy a film korának megfelelően sok üresjárat és ódivatú (nyilván), burleszkszerű jelenet tarkítja a szűkre vett mondanivalót. Hosszúnak érződik (pedig csak 96 perc), mert a mű tulajdonképpeni lényege, a halállal való párbeszéd, a játékidő kis részét teszi ki, és a fennmaradó részek vagy nem, vagy csak lazán kapcsolódnak hozzá. Amennyire lenyűgözött annak idején a Fanny és Alexander, ez legalább annyira hidegen hagy. Nagyon nagy csalódás. 2/10
* A szebb napokat látott értékelési rendszerű imdb szerint #135 jelenleg.
Ingmar Bergman (1957)
A híre nem kevesebbre aposztrofálja e művet, minthogy - minden idők egyik legjobb filmjeként* - mélyen szántó gondolatokba fonva, az élet és a halál kérdését feszegesse, valamint Isten létezését, értelmét keresse. Lépten-nyomon belebotlik az ember ikonikus képeibe, folyton sulykolja valami háttérben húzódó erő: "Nem vagy igazi filmkedvelő, ha ezt nem láttad".
Végre valahára - ahogy rövidke életem során már annyiszor - újra kijelenthetem, hogy igazi filmkedvelő vagyok, mert végignéztem. Láttam az elejétől a végéig, bár ha csupán a hasznát nézem ennek a másfél órás műveletnek, inkább azt mondom: bár ne tettem volna. A legérdekesebb viszont az, hogy épp ma, egy nappal a megnézése után jön szembe velem ez a cikk, amiben példaként említi, mint más befogadói állapotot igénylő, régi film. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy teljesen más egy ilyen régi film a nézőhöz támasztott elvárása. De én, Isten látja lelkem, ennek is ugyanúgy megadtam a lehetőséget (híresen objektív szemszögemből vizsgálva).
De nagyon nem adta ki! Mi több, zavarba ejtően bugyutának, egészen banálisnak tűnnek a benne megfogalmazott gondolatok. Mit mond egy mai embernek a pestis spirituális megközelítésben taglalt problematikája? Mit mondanak egy mai embernek a következő mondatok?
"Tudást akarok. Nem hitet. Nem puszta vélekedést. Merő tudást! Azt akarom, hogy jelt adjon. Fogjon kézen, mutassa meg arcát, beszéljen hozzám. De ő néma. Szólok hozzá a sötétben, de úgy tűnik, senki nincs ott. Lehet, hogy tényleg nincs ott senki. De akkor az élet értelmetlen rettegés. Senki sem tud élni a halál tudatával, tudva, hogy minden csak látszat. A legtöbb ember nem gondol szívesen sem a halálra, sem a nemlétezésre. Egészen addig, míg a lét peremére nem érnek, és meg nem pillantják a sötétséget... Ó... azon a napon... Most már értem. Félelmeinkből bálványt építünk, és Istennek nevezzük."
Azt hiszem nem kell túl merésznek lennem ahhoz, hogy kijelenthessem, a mai emberek teljesen más helyen kezelik a halál és a vallás kérdését, mint 1957-ben. Értem amit mond, képes vagyok magaménak érezni a mondanivalót, de egyáltalán nem látom létjogosultságát annak, hogy ezeket a gondolatokat 2016-ban, filmen, fontosnak kelljen tartani. Sőt, idejétmúltnak tartom, akár eretnekségnek tartja valaki, akár nem. Nem segít a befogadáson egyébként az sem, hogy a film korának megfelelően sok üresjárat és ódivatú (nyilván), burleszkszerű jelenet tarkítja a szűkre vett mondanivalót. Hosszúnak érződik (pedig csak 96 perc), mert a mű tulajdonképpeni lényege, a halállal való párbeszéd, a játékidő kis részét teszi ki, és a fennmaradó részek vagy nem, vagy csak lazán kapcsolódnak hozzá. Amennyire lenyűgözött annak idején a Fanny és Alexander, ez legalább annyira hidegen hagy. Nagyon nagy csalódás. 2/10
* A szebb napokat látott értékelési rendszerű imdb szerint #135 jelenleg.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése