2017. január 26.

Dressed to Kill

Gyilkossághoz öltözve
Brian de Palma (1980)

Ahogy indul a pukkasztásnak szánt, rémesen elnyújtott, semmihez sem kapcsolódó, erotikusnak célzott - ám inkább simán csak obszcén - álomjelenettel, arra nem találok szavakat. Biztosan azért készült ilyenre, mert de Palma egyből egy gellert akart adni az egésznek és tudatni a nézővel, hogy... [insert Brian de Palma ismeretlen gondolatai]. Nem mondom, hogy nem érte el vele a célját, mert legszívesebben azonnal kikapcsoltam volna, de mégis maradtam, mondván, mi jöhet ki ebből?


Hát egy szörnyszülött! A gyilkosságig a vánszorgó, semmitmondó cselekmény, a túljátszott zenével tupírozott gyermeteg érzelemábrázolás és a gyatra színészi játék uralkodik. Angie Dickinsont azt hiszem másban még nem láttam, de ez alapján talán nem merész a kijelentés, hogy színészkedésre alkalmatlan. Közben már-már felvillant bennem, hogy ha ez még így megy pár percig, akkor végleg átfordul szürreálisan torz, bűnös élvezetbe. Aztán jön a részben zseniálisan összevágott liftes jelenet és felcsillan a remény. Viszont közvetlenül utána nem csak szereplőváltás következik, hanem hangulatváltás is, és érdekes módon hagyományos krimiknél megszokott történetvezetés. Így ezzel nemcsak a különlegességnek lőttek, hanem annak is, hogy a nézőben fennmaradhasson a gondolat, ezt nem komolyan szánták ilyennek, hanem valamilyen művészi indíttatással. Végül csupán kiszámíthatóság marad, unalom és egy instant szívmegállást okozó Nancy Allen. Na ő tényleg dressed to kill.   4/10


– Mennyire béna dolog mással eljátszatni egy szerepet a film elején, kizárólag annak érdekében, hogy ne lehessen felismerni.
+ Nem lehet nem imádni a fényképezést ezekkel a halvány színekkel, a lencsehasználattal, a sok fix és a sok hosszan pásztázó, precízen megtervezett úton haladó kamerával.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése