Girlfriends
Claudia Weill (1978)
Szóval ez az a kultfilmecske, amiről anno Kubrick csodaszépeket mondott. Az ilyen kiragadott dicsőítésekkel csínján kell bánni, mert könnyen megütheti magát az ember (én már megtanultam). Legalábbis felettébb gyanús, ha nagyon kevés információ van egy adott darabról. A 610 db imdb szavazat valamelyest előre vetíti, hogy nem egy nagy közönségnek célzott filmről van szó, de engem azért meglepett, hogy mégis milyen hétköznapi. Stílusában, szerkezetében abszolút nincs jelen semmilyen radikálisan torzító hatású eszköz, könnyen befogadható, közérthető a téma és dramaturgiailag sincs benne semmilyen meglepő. De akkor mégis mi fogta meg Kurickot (spoiler: és engem)?
Hát az, hogy ez egy kivételesen jól megírt portré, egy olyan érdekes emberről, aki nem fél a kovenciókkal szembe menve élni, mert alapértelmezett módon (mintha más lehetőség nem is lenne), csak a saját eszére és szívére hajlandó hallgatni. Ez a főszereplő egy végtelenül empatikus, ám mégis valahol öntörvényűnek mondható nő, aki megelőzve a 21. századi trendet, már az 1970-es években úgy élt szingliként (keresve önmagát, kalandozva az életben), mintha az a világ legtermészetesebb dolog lenne. Pedig tudhatjuk, akkoriban ez még nagyon nem így volt. Annyira legalábbis biztos nem, hogy mondjuk mainstream filmet készítsenek róla.
A történetet egy a felnövés utolsó küszöbét éppen átlépő bff lakótárs páros kapcsolata fogja össze. Magyarán, a címnek megfelelően, a fő mondanivaló a női barátság "létezésének bizonyítása". Furcsa, de nagyon kevés film van, ami elsőszámú témaként felvállaja ennek taglalását. A legtöbbször mellékszálként fordul elő és akkor se megy tovább az imádlak-gyűlöllek nevetséges felszínességén. Itt két hús-vér nő közös életének fontos, jellegzetes momentumait láthatjuk, amik első ránézésre éppen annyira egyszerűek és semmilyenek, mint amikor a való életben átéljük őket. Pár másodperc alatt el lehet hinni mindent amit látunk, mert nincsenek nagy ívű, mű jelenetek, csak valós érzelmek és két igazi barát, akik ellenkező irányba kezdenek haladni, ezért kapcsolatuk megpróbáltatások elé néz.
Valószínűleg nagyon jót tett a filmnek, hogy ilyen alacsony költségvetésből tudott csak elkészülni, mert így csak a szabad idejükben, kb. hobbiszinten tudtak foglalkozni vele és nagyjából egy évig el is tartott a forgatás. Ennyi idő alatt meg tudott annyira érni a rendező/írónő sztorija, át tudták venni tőle a lelkesedést a színészei, mindenkinek a szívügyévé tudott válni a projekt és egymáshoz tudtak idomulni a filmet alkotó elemek. Nagyon ritka az ilyesmi a filmes világban. Instant röpül a kedvencek közé! 8/10
+ A jelenet, amikor a krumplipüré készül. Na annál életszerűbb párkapcsolati "veszekedést" nehéz felemlíteni szerteágazó, kusza, ám meglehetősen méretes memóriámból.
Szóval ez az a kultfilmecske, amiről anno Kubrick csodaszépeket mondott. Az ilyen kiragadott dicsőítésekkel csínján kell bánni, mert könnyen megütheti magát az ember (én már megtanultam). Legalábbis felettébb gyanús, ha nagyon kevés információ van egy adott darabról. A 610 db imdb szavazat valamelyest előre vetíti, hogy nem egy nagy közönségnek célzott filmről van szó, de engem azért meglepett, hogy mégis milyen hétköznapi. Stílusában, szerkezetében abszolút nincs jelen semmilyen radikálisan torzító hatású eszköz, könnyen befogadható, közérthető a téma és dramaturgiailag sincs benne semmilyen meglepő. De akkor mégis mi fogta meg Kurickot (spoiler: és engem)?
Hát az, hogy ez egy kivételesen jól megírt portré, egy olyan érdekes emberről, aki nem fél a kovenciókkal szembe menve élni, mert alapértelmezett módon (mintha más lehetőség nem is lenne), csak a saját eszére és szívére hajlandó hallgatni. Ez a főszereplő egy végtelenül empatikus, ám mégis valahol öntörvényűnek mondható nő, aki megelőzve a 21. századi trendet, már az 1970-es években úgy élt szingliként (keresve önmagát, kalandozva az életben), mintha az a világ legtermészetesebb dolog lenne. Pedig tudhatjuk, akkoriban ez még nagyon nem így volt. Annyira legalábbis biztos nem, hogy mondjuk mainstream filmet készítsenek róla.
A történetet egy a felnövés utolsó küszöbét éppen átlépő bff lakótárs páros kapcsolata fogja össze. Magyarán, a címnek megfelelően, a fő mondanivaló a női barátság "létezésének bizonyítása". Furcsa, de nagyon kevés film van, ami elsőszámú témaként felvállaja ennek taglalását. A legtöbbször mellékszálként fordul elő és akkor se megy tovább az imádlak-gyűlöllek nevetséges felszínességén. Itt két hús-vér nő közös életének fontos, jellegzetes momentumait láthatjuk, amik első ránézésre éppen annyira egyszerűek és semmilyenek, mint amikor a való életben átéljük őket. Pár másodperc alatt el lehet hinni mindent amit látunk, mert nincsenek nagy ívű, mű jelenetek, csak valós érzelmek és két igazi barát, akik ellenkező irányba kezdenek haladni, ezért kapcsolatuk megpróbáltatások elé néz.
Valószínűleg nagyon jót tett a filmnek, hogy ilyen alacsony költségvetésből tudott csak elkészülni, mert így csak a szabad idejükben, kb. hobbiszinten tudtak foglalkozni vele és nagyjából egy évig el is tartott a forgatás. Ennyi idő alatt meg tudott annyira érni a rendező/írónő sztorija, át tudták venni tőle a lelkesedést a színészei, mindenkinek a szívügyévé tudott válni a projekt és egymáshoz tudtak idomulni a filmet alkotó elemek. Nagyon ritka az ilyesmi a filmes világban. Instant röpül a kedvencek közé! 8/10
+ A jelenet, amikor a krumplipüré készül. Na annál életszerűbb párkapcsolati "veszekedést" nehéz felemlíteni szerteágazó, kusza, ám meglehetősen méretes memóriámból.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése