2015. január 21.

The Guest

Adam Wingard (2014)

Sohasenem ítélkezz idő előtt. Ez a film elsőre a bűnös élvezet kategóriába sorolandónak tűnik, melyben klisék halmozásával válik középszerűvé és két nap múltán teljesen megérdemelten süllyed a feledés homályába. A történet tényleg maga a klisék kliséje, gyakorlatilag az elejétől a végéig régi, lassú folyású akciófilmek összeollózása. A misztikus, szótlan, jóképű, igazságszerető, különc főhős aduját húzták elő és végigtrappoltak vele a szokásos útvonalon.


Nade hogy! Ha valami, hát az nagyon ritkán igazolódik be, hogy remek stílussal fel lehet javítani, hovatovább többletjelentést, más értelmezést lehet adni egy minden előjel szerint középszerű és/vagy unásig ismert felvetésű filmnek (Drive, The American). Ebben legnagyobb szerepe a remek színészvezetésnek van, mivel gyakorlatilag minden jelenet, melyben a hideg, megközelíthetetlen főhős szerepel, szembeállításra kerül mindenki mással, az emberi szereplőkkel. Akik átélhetőek, nem úgy, mint a távoli, kiismerhetetlen Dan Stevens. Játéka az arcán hosszan kitartott képekkel, tökéletesen ötvözi a sejtetést és a kétértelműséget a magabiztossággal és ez ragyogóan működik együtt az amerikai filmekhez képest felszabadult, könnyed játékú szereplőkkel. Ezt a szórakoztató szembeállítást remekül egészíti ki az egyedi fényképezés és zene. A kietlen, üres tájakhoz és terekhez korrelálnak az erős színekre alapozó hangulatkeltő képek és a régi időket idéző, de modern megszólalású, szintis zene. A számok remekül illeszkednek a szerzett zenéhez, ami az utóbbi évek egyik legjobb nem klasszikus, kommersz filmzenéje. Pozitívum még, hogy nem félnek a szexualitás ábrázolásától, de nem is viszik túlzásba.
Negatívumot egy ilyen szimpatikus, meglepetésfilmhez meg annyira nincs kedvem írni, hogy majdnem eggyel erősebb osztályzatot kap hirtelen. Erős kézben tartott, minden részletre odafigyelő produkció, mely ékes példája annak, hogy milyen amikor a stílust, mint eszközt előtérbe helyezik és nem átallnak nagyon jól csinálni.   7/10

Szerk. '16.01.31.: Másodszorra sokkal élvezetesebb, jobban kiszipolyozhatóak az apró kis finomságok. Nagy műgonddal készített, kivételesen jó egyensúlyban levő, múltat idéző és közben mégis teljesen modern alkotás. Ez egy olyan 80-as éveket idéző film, amilyennek a ténylegesen abban a korban készült filmek sajnos csak az emlékeinkben maradtak meg. Hiába keresem a hibát, ez bizony úgy tökéletes ahogy van.   9/10


Vajon ezek az ismeretlen, megközelíthetetlen félisteneket dicsőítő filmek miért tűntek el? Gyanúm szerint a film végi csavarok, a nagy leleplezések annyira rátelepedtek a mai filmkészítőkre, hogy nagyon sok idő kell még ahhoz, hogy ki lehessen keveredni ebből a kelepcéből. Bár, ahogy lassan a horrorok új erőre ébrednek (csak ne kiabáljam el), más zsánerben is talán egyre több gondolkodó rendező és író kerülhet előtérbe. Szorítok nekik.

+ Szorgalmazom Maika Monroe további filmszínészeti foglalkoztatását.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése