2017. február 16.

Nocturnal Animals

Éjszakai ragadozók
Tom Ford (2016)

Mindig nehéz az erős vizuális koncepcióval rendelkező filmek előre besorolása. Azonnal álljak neki vagy várjam ki a megfelelő alkalmat? A Nocturnal Animals első ránézésre éppen annyira tűnhet egy csodálatosan fényképezett remekműnek és egy csodálatosan fényképezett, művészieskedő fércműnek. Mit lehet egyáltalán várni egy divattervezőből átvedlett rendezőtől? Az már a promocionális fotókból is kapásból leszűrhető, hogy különcködő, rétegfilmről van szó, de hogy miről is fog szólni, hogy milyen hangulatra és élményre kell valójában számítani, azt elég nehéz lenne előre megmondani. (Tom Ford debütáló filmjét nem láttam.)


Szerencsére teljesen mindegy, hogy elvárásokkal vagy anélkül áll neki az ember, ugyanis a nyitány olyan ügyesen ágyaz meg a befogadásnak az extrém audiovizuális sokkolással (meztelen, túlsúlyos nőszemélyek táncolnak), hogy akarva-akaratlanul felkapja a néző rá a fejét és utána már mindegy, hogy milyen hangulattal várta a kezdést. Na de persze nem csak a vizualitása erős, hanem - tessék vigyázni, mert mostantól nagy szavak fognak következni - a rendezése és az írása is egészen kiemelkedő. Ritka, szinte egyedinek mondható élményt nyújt, mivel több stílust és filmtechnikai elemet is vegyít, aminek együttes használata eddig nem igazán volt jellemző. Illetve nagyon ritka, ha ilyen mesterien sikerül vegyíteni őket.

Egyrészt ott a tény, hogy régi vágású film módjára, türelmesen és lassan folydogálva fejti ki a jeleneteket, de magát a történetet is. Nincs nagy drámai hullámvasút, reveláció és fordulat, inkább a ritmusosság a meghatározó. Zseniális vágásokkal váltogatja a történet a történetben felütés oldalait. És ez a kimérten, átgondoltan tálalt cselekmény, egy abszolút modern szerkezetre lett felhúzva  Akár a jelen, akár a múlt, akár a könyv története van éppen a képen, maximálisan illeszkedik a lapos, hosszan elterülő ívvel megrajzolt dramaturgiai vonalon. Két óra játékidőt nem könnyű maximálisan kihasználni, de amikor sikerül, az legalább ilyen szembetűnő, mint itt.


Maradva a szakmai szempontoknál, nem lehet nem megjegyezni, hogy mennyire kirívóan jó a casting. Minden egyes szereplő alkatilag is és a játéka alapján is tökéletesen illeszkedik a szerepéhez. Külön kiemelem Armie Hammert, mint az önző, ám rettenetesen jóképű és kényelmes életet biztosító fiatal férj. Róla első blikkre is éppen ez süt le, csodálatos választás. De említhettem volna Aaron Taylor-Johnsont is, akiből nem néztem volna ki, hogy ilyet is tud. Laura Linney, szokásához híven, a nyúlfarknyi szerepében is úgy játszik, hogy az az egész későbbi élményre hatással van. A főbb szerepekre persze A kategóriás színészek kerültek. Mind Jake Gyllenhaal, mind Michael Shannon tökéletesen hozza, amit tőlük alapból is elvárunk. Aztán persze ott van Amy Adams, akiről aztán tényleg bármit felesleges leírni. Talán élete legjobbját hozza ebben a filmben. Ha kell fiatalnak tűnik és árad belőle az energia, a tettvágy és a naivitás, ha kell akkor meg lefolyik az arca a szomorúságtól és szinte vénnek tűnik megviseltségében. Mindemellett szokás szerint, lélegzetelállítóan néz ki. /mély sóhaj/

De persze mindez semmit nem érne, ha a történet nem állna össze ilyen univerzálisan értelmezhető drámává. Egyszerre szól a szülői és társadalmi befolyásról, arról, hogy hogyan válik az ember azzá, akivé fiatalon annyira nem akart, arról, hogy a párkapcsolatok mennyire súlyosan befolyásolják az ember életét, de ennél még sokkal általánosabb dolgokról is. Mindezt egy olyan ragyogóan felépített szimbólummal téve nyomatékossá, amilyet tényleg igazán ritkán láthatunk. Hipnotikus, lebilincselő élmény, kikezdhetetlen írásra építve. Kötelező!   8/10


+ Az elrablás hosszú jelenete brutálisan életszerű. Amikor mindegy, hogy mit csinálsz, biztosan rosszul jössz ki belőle. Kegyetlen, kilátástalan, elkeserítő.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése