2017. február 16.

Manchester by the Sea

A régi város
Kenneth Lonergan (2016)

Ez a film egy hatalmas monstrum, egy realista remekmű, amibe belekötni nincs értelme, de igazából nincs is mibe. A mindenkori filmezés egy új csúcsteljesítménye. Értem ez alatt, hogy fikció létére, ennél valóságosabb már nem is lehetne, és hogy úgy mesél el egy történetet, hogy közben bármiféle filmes túlkapástól és sallangtól mentes. Nem a hamiskás, szimbolikus jelentőségű, hatásvadász, nagynak szánt momentumokkal próbál könnyet kifacsarni belőled. Megtehetné, hiszen olyan tragédia utóéletéről beszél, aminél szörnyűbbet elképzelni is nehéz. De nem teszi. A hétköznapi élet oldaláról, ha úgy tetszik a valóság oldaláról közelíti meg a történetet. Ez a lassabb, a nehezebb, ám egyúttal a kifizetődőbb megoldás. Mesteri ahogy Kenneth Lonergan végigviszi.


Két részt érdemes kiemelni. Az egyik egy negyed órás szakasz. Onnan indul, hogy Casey Affleck karaktere az unokaöccsével elmegy az ügyvédhez, és azzal fejeződik be, hogy eljönnek onnan. Zseniálisan vágott visszatekintések formájában, feltárásra kerül az előtte 3/4 órában felépített, pusztító erejű dráma és közben halad előre a történet a jelenben is. Sok idő az a 3/4 óra. Érezni, ahogy kerülgeti a témát, aztán egyszer csak úgy odacsapja eléd a maga kegyetlen mivoltában. Tanítani való minden pillanata.

A másik pedig a poszterekről ismerős kép eredete, Casey Affleck és Michelle Williams szívszorító találkozása. Ez akár kiragadva is ugyanúgy működőképes lenne. Két olyan színész játszik el egy régóta esedékes, ám váratlanul érkező találkozást, akik mintha csak erre a jelenetre születtek volna. A hebegés-habogás, az elfojtott könnyek, a szemkontaktus kerülése, topogás és ahogy végül faképnél hagyja az egyik a másikat. Hát így néz ki, amikor emberek összetörve élik az életüket, bujdokolnak a múltjuk elől, szinte árnyékuk csak saját maguknak, és egy pillanatra ismét teljes valójában szembesülniük kell a őket megnyomorító tragédiával.


Végül mégsem attól válik kivételessé a film, hogy földbe döngöli a nézőt, hanem attól, hogy pozitív energiát közvetít. Végtelenül neutrálisan közelít meg minden karaktert, távol áll tőle mindenféle ítélkezés, és éppen ezért üt olyan nagyot minden csepp dráma. Viszont a kíméletlensége mellett végig ott motoszkál benne az élni akarás. Mert minden bajból van kiút. A kulcs a családban és a barátokban keresendő. A fene se gondolta volna, hogy ilyen témával, letaglózva, ám mégis erősen, erősebben lehet felállni 137 perc után. Mély nyomot hagy, de ha együtt küzdünk velük minden újabb lélegzetvételért, megértjük, hogy megéri.   9/10

+ Szóval kellett az Amazon Studio ahhoz, hogy ne kelljen 4 évet küzdeni egy végső vágás kérdésén.  Mint kiderült, ez Matt Damon projektje volt, ő is akarta rendezni, de jó producerhez illően nagyon ügyesen kalapálta össze a csapatot. De én azért üdvözlöm az Amazont, csak terjesztőként is!
+ Casey Affleck elképesztő. Ahogy a gyenge, elcsukló hangjával játszik, ahogy a szinte végig rezzenéstelen arcával elmond mindent. Őstehetség na. Lehet, hogy nem bő a repertoár, amit elő tud adni, de amit igen, azt kérdés nélkül elhiszem neki.
+ A rendező úr cameoja jópofa és találóan jelzés értékű is.
+ Nem túl hosszú a film, ez eddig tart. K. L. nem az a figura, aki le fogja nyirbálni a jeleneteket, csupán olyanok kedvéért, akik nem bírnak 137 percet megülni egy helyben. Rohadék fáradt voltam mikor néztem, de valahogy nem jutottam el egyetlen ásításig se.
+ Amikor az említett negyed órás szakaszt fogják tanítani a filmes szakokon, remélem külön kitérnek majd a zenéjére is, ugyanis mindenképpen figyelmet érdemel. Az opera (vagy mi) betétek is remekül illeszkednek a film egészébe.
+ K.N. kiváló érzékkel húzza meg a határt, ahol még nem sok a visszatekintés. A hangsúlyos vágás persze rengeteget segít ezen.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése