2017. február 28.

Lion

Oroszlán
Garth Davis (2016)

A több szakaszra bontott filmek átka, hogy valamelyik elkerülhetetlenül jobban sikerül mint a másik. Jelen esetben az első sokkal (sokkal), de tényleg nagyon sokkal (nagyon) jobban működik (tényleg). A kiscsávót játszó Sunny Pawar olyan lehengerlő természetességgel játssza az elveszettet, hogy az egyébként is gördülékenyen haladó, kalandos cselekménnyel együtt, szembetűnően hatásosabbra sikerült a felnőtt szakaszhoz képest


Dev Patellel egyébként semmi baj, szerintem egyszerűen nem jó pillanatokat ragadtak ki az életéből, ezért elnagyoltnak és következetlennek tűnnek a döntései. Nem érezni, hogy mitől tör rá ilyen erősen a múltkeresés, a tesvérével való küzdelem semerre sem fut ki, a Rooney Marával való vívódása is kicsit ingatag lábakon áll és noha az anyjával kapcsolatos (Nicole Kidman remek, még a szája is mozog valamennyire) történések helyre teszik valamelyest, összességében elég erőltetetten jut el addig, ameddig el nem utazik Indiába. A tengerparton sörözgetve bámul, közben szól a zene hosszan... Most ezzel mit kéne kezdenem? Fogalmam sincs mit kéne éreznem, mert nincs rendesen kifejtve, hogy mitől érzi úgy magát ahogy. A gyerekkorából már valószínűleg alig emlékszik valamire, felnő ideális körülmények és szerető szülők között, szóval innen valami még nagyon hiányzik. Aztán visszajut indiába és onnantól a hatásvadászatból áradó könnyfolyam elvisz mindent. A nagy összeborulással és a túláradó zenével éppenhogycsak nem esnek át a ló túlsó oldalára, de végül jó érzékkel játsszák ki az utolsó lapokat is. Ezzel nyertek maguknak egy Oscar jelölést. Egyenetlen, de érdekes történet, ezért szerintem érdemes megnézni, mert nem az a tipikus Oscar bait, mint amire számítani lehetett.   6/10


– Hát nem hiszem el, hogy jelölték legjobb zenére, mikor majdnem végig a két A Winged Victory for the Sullen szám megy az Atomosról.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése