Submarino
Thomas Vinterberg (2010)
Letaglózóan durva. Mondanám meglepődve. De miért lennék meglepődve? Skandináv filmről lévén szó, a jóléti társadalom alsó rétegében dagonyázó, kétségbeejtően kilátástalan helyzetben tetszelgő emberekről szól. Tetszelgő, mondom ezt azért, mert bennem is ott bujkál a gondolat, hogy miért pont náluk - ahol gyakorlatilag a legjobbak a lehetőségek egy normális, élhető életre - lett trend az ilyen mélyre nyomó, letargikus filmek kvázi sorozatgyártása. Valamiféle egyensúlyt teremtenek meg ezzel, tudatosan vagy tervezés nélkül, de nem én leszek aki ezt meg fogja válaszolni. Ám óva intek mindenkit, ne tántorítson el senkit ez a gondolatmenet és ne befolyásoljon senkit a megítélésében, hiszen ez egy önálló produktum, így eképpen is kell tekinteni rá.
Vinterberg egy amolyan kevert stílust alkalmazva lök minket ebbe a kegyetlen felütésű történetbe (két tizenéves idősebb testvér jelenléte mellett hal meg a szerencsétlen csecsemő... brrrrrr, kikészülök ha rágondolok), egyszerre van jelen a modern, amerikaias hatásvadászat egy enyhébb fokozatban (pl. kegyetlenül szürke és kék képi világ), a dramaturgia azonban inkább az európai hagyományokat viszi tovább. A forgatókönyvet részben Tobias Lindholm jegyzi, ami némileg akár meglepetés is lehet, hiszen kevésbé érvényesül az általa képviselt realizmus, inkább a Joachim Trier féle akaratos hangulatkeltés a jellemző, ami persze Vinterbergtől sem áll messze.
Végül persze csupán annyi a kérdés egy ilyen típusú filmnél, hogy elhiszi e az ember amit lát. Mert ha nem, akkor ordas nagy bukta van. Azt már talán a hangnemből lehet sejteni, hogy enyhén túlzónak érzem és manipulatívnak, de azért elég sok jelenet beleégett az agyamba és majdnem végig összeszorított fogakkal kellett néznem. Nem is beszélve arról, hogy az elején kapásból majdnem kikapcsoltam a csecsemős résznél. Összességében mégis inkább a pozitív felé hajlok, mert nagyon jól szemlélteti a fiú testvérek érzelmi korlátoltságát, az egymásnak való megnyílás problémáját, de főleg a környezet lehúzó erejét, hogy mennyire sokat számít honnét jött az ember és kik veszik körül. Na meg azt, hogy ez mennyire lekorlátozza a lehetőségeit a kiútkeresésre, hogy mennyire leszűkíti a látóterét és hogy ez kívülről mennyire nyilvánvaló. Fontosnak érzem, hogy az ember erre rájöjjön, mivel észrevétlenül át lehet csúszni egy nehezen visszafordítható életvitelbe, és nem kell feltétlen függőségre gondolni, elég egy rossz irányba tartó társaság. Éppen ezért a film elkészültét is üdvözlendőnek tartom. Ugyan elég nehéz néznivaló, de érdemes rászánni az időt. 7/10
Megjegyzés: 2014 januárja óta hevert a gépen. Nem bántam meg, hogy rávettem magam.
Letaglózóan durva. Mondanám meglepődve. De miért lennék meglepődve? Skandináv filmről lévén szó, a jóléti társadalom alsó rétegében dagonyázó, kétségbeejtően kilátástalan helyzetben tetszelgő emberekről szól. Tetszelgő, mondom ezt azért, mert bennem is ott bujkál a gondolat, hogy miért pont náluk - ahol gyakorlatilag a legjobbak a lehetőségek egy normális, élhető életre - lett trend az ilyen mélyre nyomó, letargikus filmek kvázi sorozatgyártása. Valamiféle egyensúlyt teremtenek meg ezzel, tudatosan vagy tervezés nélkül, de nem én leszek aki ezt meg fogja válaszolni. Ám óva intek mindenkit, ne tántorítson el senkit ez a gondolatmenet és ne befolyásoljon senkit a megítélésében, hiszen ez egy önálló produktum, így eképpen is kell tekinteni rá.
Vinterberg egy amolyan kevert stílust alkalmazva lök minket ebbe a kegyetlen felütésű történetbe (két tizenéves idősebb testvér jelenléte mellett hal meg a szerencsétlen csecsemő... brrrrrr, kikészülök ha rágondolok), egyszerre van jelen a modern, amerikaias hatásvadászat egy enyhébb fokozatban (pl. kegyetlenül szürke és kék képi világ), a dramaturgia azonban inkább az európai hagyományokat viszi tovább. A forgatókönyvet részben Tobias Lindholm jegyzi, ami némileg akár meglepetés is lehet, hiszen kevésbé érvényesül az általa képviselt realizmus, inkább a Joachim Trier féle akaratos hangulatkeltés a jellemző, ami persze Vinterbergtől sem áll messze.
Végül persze csupán annyi a kérdés egy ilyen típusú filmnél, hogy elhiszi e az ember amit lát. Mert ha nem, akkor ordas nagy bukta van. Azt már talán a hangnemből lehet sejteni, hogy enyhén túlzónak érzem és manipulatívnak, de azért elég sok jelenet beleégett az agyamba és majdnem végig összeszorított fogakkal kellett néznem. Nem is beszélve arról, hogy az elején kapásból majdnem kikapcsoltam a csecsemős résznél. Összességében mégis inkább a pozitív felé hajlok, mert nagyon jól szemlélteti a fiú testvérek érzelmi korlátoltságát, az egymásnak való megnyílás problémáját, de főleg a környezet lehúzó erejét, hogy mennyire sokat számít honnét jött az ember és kik veszik körül. Na meg azt, hogy ez mennyire lekorlátozza a lehetőségeit a kiútkeresésre, hogy mennyire leszűkíti a látóterét és hogy ez kívülről mennyire nyilvánvaló. Fontosnak érzem, hogy az ember erre rájöjjön, mivel észrevétlenül át lehet csúszni egy nehezen visszafordítható életvitelbe, és nem kell feltétlen függőségre gondolni, elég egy rossz irányba tartó társaság. Éppen ezért a film elkészültét is üdvözlendőnek tartom. Ugyan elég nehéz néznivaló, de érdemes rászánni az időt. 7/10
Megjegyzés: 2014 januárja óta hevert a gépen. Nem bántam meg, hogy rávettem magam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése