Mean Streets
Aljas utcák
Martin Scorsese (1973)
Ha a főnök többi munkájával vetem össze, az a szó jut eszembe elsőnek és utolsónak, hogy zabolátlan. Ekkor nem volt még meg a híresen profi arányérzék, ahogy egyébként az istenített Taxisofőrben és a Dühöngő bikában sem. Bár sok filmjét nem láttam, de nálam az első etalon tőle (eddig) a Nagymenők volt és azért később is voltak melléfogásai (Hugo - hogy csak a legrosszabbat említsem). Ha jobban belegondolok, szerintem Scorsese inkább egy maffiafilm specialista. Azok a művei, melyekben egy bűnözőkből álló közeget mutat be sok szereplővel - amit szerencsére olyan gyakran tesz karrierje során -, mind jól koordinált és emlékezetes alakítással teliek. Ez a fajta konstrukció sokkal jobban megy neki, mint a kevés, jobban kidolgozott szereplő felépítése. Mindez javarészt erre a filmre is igaz, de a történet a jó bevezetés után kicsit nehezen akar kilyukadni valami fejlemény felé. Miután megismertünk minden szereplőt és csapongunk velük a mihaszna életükben, megtorpan. De ez egyébként nem olyan rossz, mint ahogy hangzik, mivel ennek ellenére is élnek a szereplők és jó őket nézni. Csak kicsit így hosszabb a kelleténél és nem üt akkorát a lezáró akció. A környezetet és a kort viszont zseniálisan adja át a nézőnek. Könnyen bele lehet zuhanni a naturalista képekkel ábrázolt városi mocsokba. Érdekes amúgy összevetni a jóval később készült műveivel, mondjuk a Wall Street farkasával vagy Téglával, melyekben maximálisan kidolgozott, erősen manipulatív vizuális koncepciót találunk, itt meg gyakorlatilag csak volt egy kamerás ember, még a bevilágítás is szinte teljesen hiányzik.
Az igazság az, hogy ez a fajta természetesebb hozzáállás nekem sokkal jobban bejött, mint az említett, nagyot mondani akaró sofőrös, boxolós filmekben. Ezt sokkal inkább érzem szívből jövőnek, annak ellenére, hogy filmként ennek is ugyanúgy megvannak a maga hibái. Viszont akárhonnan nézem, így is, úgy is határozottan érdemlegesnek nyilvánított néznivaló. 7/10
Martin Scorsese (1973)
Ha a főnök többi munkájával vetem össze, az a szó jut eszembe elsőnek és utolsónak, hogy zabolátlan. Ekkor nem volt még meg a híresen profi arányérzék, ahogy egyébként az istenített Taxisofőrben és a Dühöngő bikában sem. Bár sok filmjét nem láttam, de nálam az első etalon tőle (eddig) a Nagymenők volt és azért később is voltak melléfogásai (Hugo - hogy csak a legrosszabbat említsem). Ha jobban belegondolok, szerintem Scorsese inkább egy maffiafilm specialista. Azok a művei, melyekben egy bűnözőkből álló közeget mutat be sok szereplővel - amit szerencsére olyan gyakran tesz karrierje során -, mind jól koordinált és emlékezetes alakítással teliek. Ez a fajta konstrukció sokkal jobban megy neki, mint a kevés, jobban kidolgozott szereplő felépítése. Mindez javarészt erre a filmre is igaz, de a történet a jó bevezetés után kicsit nehezen akar kilyukadni valami fejlemény felé. Miután megismertünk minden szereplőt és csapongunk velük a mihaszna életükben, megtorpan. De ez egyébként nem olyan rossz, mint ahogy hangzik, mivel ennek ellenére is élnek a szereplők és jó őket nézni. Csak kicsit így hosszabb a kelleténél és nem üt akkorát a lezáró akció. A környezetet és a kort viszont zseniálisan adja át a nézőnek. Könnyen bele lehet zuhanni a naturalista képekkel ábrázolt városi mocsokba. Érdekes amúgy összevetni a jóval később készült műveivel, mondjuk a Wall Street farkasával vagy Téglával, melyekben maximálisan kidolgozott, erősen manipulatív vizuális koncepciót találunk, itt meg gyakorlatilag csak volt egy kamerás ember, még a bevilágítás is szinte teljesen hiányzik.
Az igazság az, hogy ez a fajta természetesebb hozzáállás nekem sokkal jobban bejött, mint az említett, nagyot mondani akaró sofőrös, boxolós filmekben. Ezt sokkal inkább érzem szívből jövőnek, annak ellenére, hogy filmként ennek is ugyanúgy megvannak a maga hibái. Viszont akárhonnan nézem, így is, úgy is határozottan érdemlegesnek nyilvánított néznivaló. 7/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése