Der Fan
(The Fan)
Eckhart Schmidt (1982)
Az általánosan elfogadott, hallgatólagos közvélemény szerint ennek a filmnek vérgagyinak kellene lennie. Nem szép dolog előítéletesnek lenni, de itt tényleg minden oka meg van rá az embernek, hogy legyintve továbbálljon. Német, ez már alapból sokaknál kiveri a biztosítékot, 80-as évekbeli, és ráadásul annak is a legsötétebb első időszakából való, mikor még a nőknek is bundesliga frizurájuk volt.
Ehhez képest igen nagy a meglepetés, elvégre egy komolyan kidolgozott művészi elképzelést visznek benne végig, mit ad isten, elég hatásosan. A korához képest abszolút jól működnek a filmes mechanizmusok, egyáltalán nincs olyan érzése az embernek, mintha kívülről, csak az eltelt időt figyelembe véve tudná élvezni. Az egyetlen zavaró tényező sem igazán írható jogosan a negatívumok közé. A színészi játék ugyanis noha hideg, szenvtelen és lassú, de koncepciózusan olyan amilyen, a film minden területét átjárja ez a sajátosra komponált hangulat. Érdekes összehasonlítás, de nekem kapásból a Haneke féle Hetedik kontinens jutott eszembe róla. Ott is ilyen érzelemmentes, magukban tipródó embereket látunk és mégis végig érezni lehet a feszültség növekedését, tudni lehet, hogy valami borzasztó fog történni.
Nagy szerepet szántak a zenének, az akkori szintimániának megfelelően egy Rheingold névre hallgató (számomra ismeretlen), erősen Kraftwerk ihlette német együttes, felettébb tetszetős munkáját lehet hallani. Eleinte határozottan jól működik, csak a végére válik kicsit harmatos hatásúnak a nem túl jól eltalált hangszín és a változatlanság miatt, sajnos pont a legdrámaibb események idején. Nagy plusz pont viszont, hogy meg merték lépni, beleálltak egy egész klip filmbe való integrálásába. Ez merész húzás, de egyáltalán nem lóg ki a filmből és mivel a zene is kifejezetten élvezetes, az egyik legjobb része a filmnek.
Mindenképpen meg kell említeni még Désirée Nosbusch nyugtalanító szépségét. Nem csak egyszerűen jól hozza a tébolyult tinédzsert, de nyíltan felvállalta a meztelenséget, bokorral, lelki csupaszsággal együtt és ez igencsak üdvözítő a prűd amerikai filmekhez képest. Maga a művészi koncepció kicsit elidegenítő, az ilyen húzások viszont sokkal inkább berántják az embert; mindig nagy öröm látni, ha messze el mernek menni egy filmben.
Akárhogy is nézem, egy ilyen ritka különlegességnek nem lenne szabad feledésbe merülnie. Nem kell a befogadáshoz lilának se lenni, úgyhogy a fene érti, hogy egyáltalán eddig, hogy került el. Ahelyett, hogy mindenki az ötszázadik Kubrick összeállítást osztaná meg, rámozdulhatna például erre. Összességében sokkal jobban járna vele az emberiség. Akkor én most megtettem. 7/10
Eckhart Schmidt (1982)
Az általánosan elfogadott, hallgatólagos közvélemény szerint ennek a filmnek vérgagyinak kellene lennie. Nem szép dolog előítéletesnek lenni, de itt tényleg minden oka meg van rá az embernek, hogy legyintve továbbálljon. Német, ez már alapból sokaknál kiveri a biztosítékot, 80-as évekbeli, és ráadásul annak is a legsötétebb első időszakából való, mikor még a nőknek is bundesliga frizurájuk volt.
Ehhez képest igen nagy a meglepetés, elvégre egy komolyan kidolgozott művészi elképzelést visznek benne végig, mit ad isten, elég hatásosan. A korához képest abszolút jól működnek a filmes mechanizmusok, egyáltalán nincs olyan érzése az embernek, mintha kívülről, csak az eltelt időt figyelembe véve tudná élvezni. Az egyetlen zavaró tényező sem igazán írható jogosan a negatívumok közé. A színészi játék ugyanis noha hideg, szenvtelen és lassú, de koncepciózusan olyan amilyen, a film minden területét átjárja ez a sajátosra komponált hangulat. Érdekes összehasonlítás, de nekem kapásból a Haneke féle Hetedik kontinens jutott eszembe róla. Ott is ilyen érzelemmentes, magukban tipródó embereket látunk és mégis végig érezni lehet a feszültség növekedését, tudni lehet, hogy valami borzasztó fog történni.
Nagy szerepet szántak a zenének, az akkori szintimániának megfelelően egy Rheingold névre hallgató (számomra ismeretlen), erősen Kraftwerk ihlette német együttes, felettébb tetszetős munkáját lehet hallani. Eleinte határozottan jól működik, csak a végére válik kicsit harmatos hatásúnak a nem túl jól eltalált hangszín és a változatlanság miatt, sajnos pont a legdrámaibb események idején. Nagy plusz pont viszont, hogy meg merték lépni, beleálltak egy egész klip filmbe való integrálásába. Ez merész húzás, de egyáltalán nem lóg ki a filmből és mivel a zene is kifejezetten élvezetes, az egyik legjobb része a filmnek.
Mindenképpen meg kell említeni még Désirée Nosbusch nyugtalanító szépségét. Nem csak egyszerűen jól hozza a tébolyult tinédzsert, de nyíltan felvállalta a meztelenséget, bokorral, lelki csupaszsággal együtt és ez igencsak üdvözítő a prűd amerikai filmekhez képest. Maga a művészi koncepció kicsit elidegenítő, az ilyen húzások viszont sokkal inkább berántják az embert; mindig nagy öröm látni, ha messze el mernek menni egy filmben.
Akárhogy is nézem, egy ilyen ritka különlegességnek nem lenne szabad feledésbe merülnie. Nem kell a befogadáshoz lilának se lenni, úgyhogy a fene érti, hogy egyáltalán eddig, hogy került el. Ahelyett, hogy mindenki az ötszázadik Kubrick összeállítást osztaná meg, rámozdulhatna például erre. Összességében sokkal jobban járna vele az emberiség. Akkor én most megtettem. 7/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése