Limbo

Jég hátán
John Sayles (1999)

Fantasztikus környezetben játszódik. Ez egy igen fontos aspektusa a filmnek. Ezen a vidéken nagyon másfajta emberek élnek és ez markánsan ki is van emelve. Elindul valahonnan a sztori és szépen lassan, teljesen kiszámíthatatlanul alakulnak a szálak. Teljesen másképp van felépítve, mint egy "átlagos" film. Elcsépelt ilyet mondani, de olyan nézni, mint megélni az életet. Elindulsz egy irányba, vannak rossz pillanatok, lehetőségek, dráma, aztán kezd értelmet nyerni valami és rájössz, hogy minden rohadt nehéz és összetett. Aztán meg arra, hogy nem ennek ellenére, hanem ennek köszönhetően szép az élet. És néha lehet egy kicsit élvezni is. Talán... Ez nem a tökéletességig csiszolt, molekuláris konyha, hanem a lelkes, bátran inspiratív, erős ízekkel lenyűgöző, kézműves gasztronómia. Olyan film, aminek a megvalósításában semmi különleges nincs. Technikailag közepesnek mondható. Nem mond nagyot a történet sem, mégis elkap és veled marad. Mert lelke van. Mély gondolatokra inspirál, tele van talánnyal. Az a típus, ami minden újranézéssel mást és mást ad. A néző és film együtt hozzák létre a varázslatot. Röpke két óráig együtt gondolkodhatunk John Sayles-szel az életről és ez egyszerűen csodálatos. Óvatos osztályzat.   8/10

+ A fene gondolta volna, hogy Mary Elizabeth Mastrantonio ilyen kiváló énekes. Ez a montázs már vagy féltucatszor megríkatott azóta és jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy ennyire nagy hatású és emlékezetes legyen a film.