Marty Supreme

Josh Safdie (2025)

Elképesztő hullámvasút ez a film. De erre fizettem be, nem ért váratlanul a korábbi Safdie élmények után. Az Uncut Gemsben én simán tudtam menni a sztorival, nem éreztem irreálisnak a sok megpróbáltatást, természetesnek tűnt a főszereplő, még ha elég extrém is objektíve. Itt Marty karaktere kicsit nehezebben érthető, kevésbé lehet belelátni a fejébe, nem annyira zökkenőmentes a belehelyezkedés. És nekem tulajdonképpen ennyi a gondom vele, mert amúgy a filmkészítés más szintjein nem nagyon van mit kritizálni. A zene (Lopatin <3) és a kép (Darius <3) csodás. Mindenre odafigyeltek, minden nagyon valamilyen, konzekvens, egységes. A helyszínek kurva hangulatosak és fontos szerepet játszanak. A mellékszereplők egytől egyig szokatlanok és váratlanul élőek. A legfontosabb kapcsok ők a való világgal. Vissza-visszarángatják a nézőt ebből a túlontúl neurotikus, agyzsibbasztóan intenzív őrületből. Rohadt gyorsan elrepül a gigantikus játékidő. Még ha nem is értesz egyet bizonyos pontjaival, megoldásaival, nem lehet nem ámulni az ambícióin, az ötletek burjánzásán és azon, hogy végeredményben milyen hatásos és egységes képet mutat. Gwyneth Paltrownak iszonyú jól áll ez a szerep, Timi meg hozza a szokásosan maximalista formáját. A lezárás külön izgalmas, mert ambivalens, nem egyértelmű, de az érzelmek elviszik magával. És tulajdonképpen pont erről szól ez a film.   8/10