Bleeder
Vérveszteség
Nicolas Winding Refn (1999)
Áttekintve Refn munkásságát (a Fear X - és persze az új - kivételével, most már minden filmjét láttam), vegyes érzelmeim vannak. Tulajdonképpen jócskán pozitív irányba húz a mérleg, de az utóbbi három filmje, amiket mások szebben szerzői műveknek titulálnak, nekem inkább tűnnek zavarodott útkeresésnek. Az már egy másik kérdés, hogy a három között ott figyel a Drive, amit sehogy sem tudnék 9/10 alá osztályozni, viszont a Valhalla Rising egy egyszerű vizuális maszturbáció (annak azért nem rossz 6/10), a Bronson meg egy művészieskedő katyvasz (5/10). Én ennek és az Only God Forgives rossz kritikai fogadtatásának tudatában a Drive-ot is valamilyen szinten egy "véletlenül" (csak idézőjelben merem leírni) eltalált sikernek könyvelem el. Szóval a pozitív eredményt inkább a zseniális Pusher trilógia (9/10, 8/10, 9/10) húzza a jó irányba.
Rendezőként a legnagyobb erénye - számomra egyértelműen - a csönd, a feszültség árbárzolása, amit már ebben a filmben is tökéletesen alkalmazott. Leo és Louise kettősétől szó szerint a hideg ráz, a néma, üres jeleneteikről ordít a szenvedés. A rossz időben érkező gyerek felfordítja az életüket és valószínűtlen fordulatot vesz. Leo viselkedése abszurddá és valószerűtlenné válik, de én mégis vele tudtam tartani. Ahogy a felvezetésben megismertem, láttam benne az ürességet, a depressziót és hogy hogyan torzul el általa a gondolkodása a kiutat keresve. Ismerős érzések ezek, mindenki átesik nehéz szakaszokon az életében. Leírhatatlanul nehéz képre venni a kilátástalanságot, az ilyen törékeny érzéseket, Refn képei mégis tökéletesen adják vissza a szituációt. Két órányi szócsépléssel se lehetne jobban lefesteni, miért jutott el Leo odáig, ahonnan már nincs visszaút.
Legalább ilyen ragyogóan élőek a képek Mads Mikkelsen béna csajozása esetében is. Szinte meg lehet fogni a gondolatait, a tipródását. Külön érdekes pont őt megfigyelni ebben a szerepben, miután az utóbbi évek során ellenállhatatlan alfa-hímmé vedlett át. Persze egy őstehetséghez méltóan, csalódást itt sem okozott... Nagy pozitívum még a remek zeneválasztás, az indítás a karakterek külön zenére történő "bevonulása" egy popkultúrán nevelkedett ifjonti rendező lendületes nyitányaként is értelmezhető. (Ha nem számítjuk az első Pusher filmet.)
És ennyi már elég is, hogy elvigye az egész produkciót a hátán. Az erős képek, a sok elkapott, fojtogatóan élő hangulat emlékezetessé teszi, még annak ellenére is, hogy a történetvezetés felejthető és a két főszereplő életének bemutatása külön-külön ugyan jól működik, együtt viszont nem éppen egy acélosan kidolgozott koncepció. Szerkezetileg és összességében leginkább egy fiatalkori elképzeléseit végre megvalósítani tudó, elszabadult siheder képét mutatja. De azért elég jó kis elképzelések ezek. 6/10
Nicolas Winding Refn (1999)
Áttekintve Refn munkásságát (a Fear X - és persze az új - kivételével, most már minden filmjét láttam), vegyes érzelmeim vannak. Tulajdonképpen jócskán pozitív irányba húz a mérleg, de az utóbbi három filmje, amiket mások szebben szerzői műveknek titulálnak, nekem inkább tűnnek zavarodott útkeresésnek. Az már egy másik kérdés, hogy a három között ott figyel a Drive, amit sehogy sem tudnék 9/10 alá osztályozni, viszont a Valhalla Rising egy egyszerű vizuális maszturbáció (annak azért nem rossz 6/10), a Bronson meg egy művészieskedő katyvasz (5/10). Én ennek és az Only God Forgives rossz kritikai fogadtatásának tudatában a Drive-ot is valamilyen szinten egy "véletlenül" (csak idézőjelben merem leírni) eltalált sikernek könyvelem el. Szóval a pozitív eredményt inkább a zseniális Pusher trilógia (9/10, 8/10, 9/10) húzza a jó irányba.
Rendezőként a legnagyobb erénye - számomra egyértelműen - a csönd, a feszültség árbárzolása, amit már ebben a filmben is tökéletesen alkalmazott. Leo és Louise kettősétől szó szerint a hideg ráz, a néma, üres jeleneteikről ordít a szenvedés. A rossz időben érkező gyerek felfordítja az életüket és valószínűtlen fordulatot vesz. Leo viselkedése abszurddá és valószerűtlenné válik, de én mégis vele tudtam tartani. Ahogy a felvezetésben megismertem, láttam benne az ürességet, a depressziót és hogy hogyan torzul el általa a gondolkodása a kiutat keresve. Ismerős érzések ezek, mindenki átesik nehéz szakaszokon az életében. Leírhatatlanul nehéz képre venni a kilátástalanságot, az ilyen törékeny érzéseket, Refn képei mégis tökéletesen adják vissza a szituációt. Két órányi szócsépléssel se lehetne jobban lefesteni, miért jutott el Leo odáig, ahonnan már nincs visszaút.
Legalább ilyen ragyogóan élőek a képek Mads Mikkelsen béna csajozása esetében is. Szinte meg lehet fogni a gondolatait, a tipródását. Külön érdekes pont őt megfigyelni ebben a szerepben, miután az utóbbi évek során ellenállhatatlan alfa-hímmé vedlett át. Persze egy őstehetséghez méltóan, csalódást itt sem okozott... Nagy pozitívum még a remek zeneválasztás, az indítás a karakterek külön zenére történő "bevonulása" egy popkultúrán nevelkedett ifjonti rendező lendületes nyitányaként is értelmezhető. (Ha nem számítjuk az első Pusher filmet.)
És ennyi már elég is, hogy elvigye az egész produkciót a hátán. Az erős képek, a sok elkapott, fojtogatóan élő hangulat emlékezetessé teszi, még annak ellenére is, hogy a történetvezetés felejthető és a két főszereplő életének bemutatása külön-külön ugyan jól működik, együtt viszont nem éppen egy acélosan kidolgozott koncepció. Szerkezetileg és összességében leginkább egy fiatalkori elképzeléseit végre megvalósítani tudó, elszabadult siheder képét mutatja. De azért elég jó kis elképzelések ezek. 6/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése