Ôdishon

Meghallgatás
Takashi Miike (1999)

A japán agy működése örök rejtély számomra, ezzel gondolom nem vagyok egyedül. A nem túl nagy újdonságértékkel bíró kijelentést természetesen a film végi kiri-kiri-kiri hozta ki belőlem. Elnézem, de nem szeretem a túlzott erőszakot a filmekben. Ez mégsem tudott eltántorítani, csak meghökkenteni, mert nem öncélú durvaság, hanem briliánsan felvezetett őrület. Lehet, hogy sokaknak túlzás, viszont hallani hasonlóan agyament dolgokat a hírekben is, úgyhogy annyira azért nem áll távol egy a valóságban is elképzelhető eseménytől. A film legelejétől kezdve tudni lehet, hogy szőrnyű szenvedések következnek és sok vér fog folyni. Takashi Miike folyamatosan adagolja hozzá a feszültséget és nemcsak egyszerűen ránk ereszti a végén egy nagy áradatban, hanem duplán megcsavarja, amitől teljesíti a hosszú felvezetés okozta kötelezően magas elvárást és egyben különlegessé is válik. Elismerésre méltó szép munka, remek rendezés, amivel példát mutat a céltalan vérengzést istenítő filmkészítőknek.   7/10