They Live

Elpusztíthatatlanok
John Carpenter (1988)

Azt gondolom nem kell részleteznem, miért álltam neki. Az elején még úgy tűnt nem is bánom meg, maximum annyi volt a gondom, hogy a mai szemnek kicsit már lassúcska, ingerszegény. Egy erős folytatás azonban ezt simán feledhetővé tette volna. Na de itt jön a csavar! Mert nemhogy erősebb, egyre borzasztóbb lesz! Ami az elején apró színész bakinak, gyenge vágásnak tűnt, arról később kiderül, hogy még a jobban sikerült részei a műnek. A két izomagy kikacsintás nélkül értelmét vesztő verekedése aztán felfedte a valós lapokat. Vagyis majdnem, mert kicsivel később sikerül még jobban romba dönteni az addig felállított képet. Roddy Piper első, mosolygós rendőrgyilkosságánál még felcsillant a remény, hogy van itt irónia, de aztán a lelkesítőnek szánt, abszolút helyzetidegen monológja végén jön egy mondat:

"Már nem vagyok apuci kicsi fia."

Ezt így hagyom kommentár nélkül, most leírva se tudom megállni röhögés nélkül. Azt a kérdést már csak félve teszem fel, hogy miként váltak instant "idegenlátóvá". Mert direkt bevágják, hogy nincs rajtuk szemüveg, majd közvetlen utána a szemüveg által látott képet. Lehet, hogy én maradtam le valamiről, de nem rémlik, hogy ezt megmagyarázták volna. Később mennek még be hátrafelé kommandózva egy folyosóra, nyilván a többiek addig megvárták, hogy végre odaforduljanak... OK. A koncepció hiába volt csábító, ezennel Spielberg után Carpentert is nem kívánatosnak nyilvánítom.   3/10