The Perks of Being a Wallflower
Stephen Chbosky (2012)
Ha egy film tele van olyan kultikus előadók zenéivel, mint a Pavement, a Sonic Youth vagy a Cocteau Twins, én már félig zsebre vagyok téve. Ha közben még beszélnek is róluk, illetve folyamatosan úgy beszélnek róluk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ilyen kiváló ízlésű emberekkel való találkozás, akkor nekem már nem sok esélyem marad a lehúzásra. Mivel ezt itt még megspékelték egy kora 90-es évek érzéssel (a fényképezésről a Twin Peaks jut eszembe) és egy személyes tapasztalatokon alapuló, remek coming of age dráma cselekményével, nekem végleg annyi.
Az elején egy picit még zavart a főszereplő Logan Lerman játéka, de egyrészt később beigazolódott, hogy nincs igazam vele kapcsolatban, másrészt meg egyébként is olyan távolinak és valószerűtlennek tűnik a szereplők viselkedése, hogy meg se fordult a fejemben az életszerűségét vizsgálni. A történet mégis magával ragad, mert egyszerre nosztalgikus, vicces, menő (!) és drámai. Egy amolyan szentimentális visszaemlékezés a felnövés legszebb és egyben legnehezebb szakaszára. Ízléses humor, ismerős szituációk, szeretni való karakterek emlékezetes alakításokkal (Emma Watson és Ezra Miller is nagyon jó) és a lényeg, a dráma is a helyén. Szerencsére a személyes projektek még nem vesztek ki teljesen az amerikai filmből sem. Végre valami! 8/10
Ha egy film tele van olyan kultikus előadók zenéivel, mint a Pavement, a Sonic Youth vagy a Cocteau Twins, én már félig zsebre vagyok téve. Ha közben még beszélnek is róluk, illetve folyamatosan úgy beszélnek róluk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ilyen kiváló ízlésű emberekkel való találkozás, akkor nekem már nem sok esélyem marad a lehúzásra. Mivel ezt itt még megspékelték egy kora 90-es évek érzéssel (a fényképezésről a Twin Peaks jut eszembe) és egy személyes tapasztalatokon alapuló, remek coming of age dráma cselekményével, nekem végleg annyi.
Az elején egy picit még zavart a főszereplő Logan Lerman játéka, de egyrészt később beigazolódott, hogy nincs igazam vele kapcsolatban, másrészt meg egyébként is olyan távolinak és valószerűtlennek tűnik a szereplők viselkedése, hogy meg se fordult a fejemben az életszerűségét vizsgálni. A történet mégis magával ragad, mert egyszerre nosztalgikus, vicces, menő (!) és drámai. Egy amolyan szentimentális visszaemlékezés a felnövés legszebb és egyben legnehezebb szakaszára. Ízléses humor, ismerős szituációk, szeretni való karakterek emlékezetes alakításokkal (Emma Watson és Ezra Miller is nagyon jó) és a lényeg, a dráma is a helyén. Szerencsére a személyes projektek még nem vesztek ki teljesen az amerikai filmből sem. Végre valami! 8/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése