Dunkirk
Christopher Nolan (2017)
Az Interstellarhoz képest, egyértelműen a jó irányba változott most Nolan. Szeretem benne, hogy bizonyos mértékig, de azért túl tud lépni önmagán. Ott a szentimentális über-nonszensz utolsó fejezet tette be a kaput (de nagyon), a Dunkirkben viszont e téren jelentősen visszafogottabb. Alapvetően jóval kevésbé hagyatkozik a színészi játékra, inkább a hangulatokat, az erős képeket igyekszik beégetni az agyunkba. Elég hatásosan.
Ahogy megjöttek az első vélemények, egyből átütött, hogy ismét igazi nagybetűs moziélményt tudott elérni. Kicsit túl sok is lett egyből, hisz már talán nem is ember az, aki nem látta egyből 70mm-en, IMAX-ben, minimum kétszer 24 órán belül (mikor még nem is játották sehol, csak a sajtóvetítések mentek le). A lelkesedés persze átjött, az elvárások meg az ég tetejéig szöktek, de azért talán elegendő egy amúgy is teljes látómezőt betöltő, hangos mozi is. Bár mit tudok én erről?!
Nem térek ki minden fontos területre, legyen elég annyi, hogy amit leforgatott és ahogy leforgatta, az ismét maximálisan professzionális. És nem csak kielégítő minőségben, hanem egyenesen lehengerlően. Voltaképpen ezt már megszokhattuk tőle. Szóval inkább azt szerteném kihangsúlyozni, hogy Nolan mennyire a saját agyának a rabja. Bizonyára nagy megfelelési kényszer dolozik benne. Vagy nem, de én ennek próbálom betudni, hogy annyira azért mégsem tudta levetkőzni a korábbi filmjeinél már megszokott idővel és térrel való manipulálást. Remek, hogy az elején külön kitér a helyszínekre és az idő meghatározására. Az első szakaszban nincs is semmilyen gond. Aztán amikor először pörgeti föl a végletekig a feszültséget, hirtelen átvált a kis hajóban való készülődéshez, ami meglehet, nem egy átlagos hétköznapi pillanat, de azért nehezen mérhető össze azzal a háborús szituációval, amiről lekapcsolt minket. És hosszú ideig ott is maradunk, közben üvölt Zimmer - egyébként remek - ideges, gyors ütemű zenéje, én meg csak ezen bírok gondolkodni, hogy ezt most miért. Ettől a ponttól indul be az agyaskodás, ami ennek a filmnek egyáltalán nem áll jól. Az előbb leírt műveletet nem csak egyszer játssza el, túlságosan szétszabdalja, egyszer túl sokáig, egyszer túl rövid ideig maradunk adott szereplőkkel. Nem is mindig teljesen tiszta egyből, hogy melyik szálhoz kapcsolódunk vissza.
Mindemellett viszont nagyon szimpatikus az alap koncepció, hogy teljesen arctalan ellenséggel küzdenek. Még csak kérdést sem tesz fel erről. Inkább olyan érdekes szituációkat hangsúlyoz ki, mint amikor a hajón a teljesen kikészült Cillian Murphy-nek azt hazudja a fiú, hogy a végzetes sebet kapott barátja rendbe fog jönni. Fontos, érdekes momentum. Illetve a parton veszteglők közé csapódott francia esete is nagyon megosztó, gondolatébresztő. Belém nyilalt az, ami egyébként sajnos nagyon kevés háborús filmnél, hogy milyen extrém helyzet is ez valójában. Nem csak a csimbummot látjuk, amit megszoktunk, hanem legalább egy kis részletét, velőig hatóan átérezzük annak, amit az ott szenvedő emberek érezhettek. Melyik az a szituáció, amikor már a józan eszedet végleg hátrahagyod? Alapvetően bármilyen helyzetben segíteni próbálja az ember a bajba jutott társát. De amikor már szinte minden mindegy, akkor mi az a pont, amikor még mindent megteszel másokért és mi az a pont, amikor már vissza se nézel, csak hogy menteni tudd magad? Ezekről a kérdésekről nagyon okosan és hatásosan beszél most Nolan.
Szóval azért a nagy áradozásban én óva intek mindenkit. A lényeg ne felejtődjön el. Nolan megint zseniálisan teremt atmoszférát, technikailag kifogástalan élményt nyújt, okosan nyúl a témájához, de legközelebb mielőtt a végső verzióra áldását adja, végre kicsit otthon hagyhatná az agyát. Jó mozi, nagy élmény, de nálam nem lesz kedvenc. 7/10
+ Micsoda hangok! Nagy figyelmet fordítottak rá, hogy a bombák és a repülőgépek zaja egész biztosan levigye a fejünket.
– Azért valakinek csak meg kell halnia. Milyen lenne ha egy szereplő se halna meg. (A francia csávóra gondolok.)
Az Interstellarhoz képest, egyértelműen a jó irányba változott most Nolan. Szeretem benne, hogy bizonyos mértékig, de azért túl tud lépni önmagán. Ott a szentimentális über-nonszensz utolsó fejezet tette be a kaput (de nagyon), a Dunkirkben viszont e téren jelentősen visszafogottabb. Alapvetően jóval kevésbé hagyatkozik a színészi játékra, inkább a hangulatokat, az erős képeket igyekszik beégetni az agyunkba. Elég hatásosan.
Ahogy megjöttek az első vélemények, egyből átütött, hogy ismét igazi nagybetűs moziélményt tudott elérni. Kicsit túl sok is lett egyből, hisz már talán nem is ember az, aki nem látta egyből 70mm-en, IMAX-ben, minimum kétszer 24 órán belül (mikor még nem is játották sehol, csak a sajtóvetítések mentek le). A lelkesedés persze átjött, az elvárások meg az ég tetejéig szöktek, de azért talán elegendő egy amúgy is teljes látómezőt betöltő, hangos mozi is. Bár mit tudok én erről?!
Nem térek ki minden fontos területre, legyen elég annyi, hogy amit leforgatott és ahogy leforgatta, az ismét maximálisan professzionális. És nem csak kielégítő minőségben, hanem egyenesen lehengerlően. Voltaképpen ezt már megszokhattuk tőle. Szóval inkább azt szerteném kihangsúlyozni, hogy Nolan mennyire a saját agyának a rabja. Bizonyára nagy megfelelési kényszer dolozik benne. Vagy nem, de én ennek próbálom betudni, hogy annyira azért mégsem tudta levetkőzni a korábbi filmjeinél már megszokott idővel és térrel való manipulálást. Remek, hogy az elején külön kitér a helyszínekre és az idő meghatározására. Az első szakaszban nincs is semmilyen gond. Aztán amikor először pörgeti föl a végletekig a feszültséget, hirtelen átvált a kis hajóban való készülődéshez, ami meglehet, nem egy átlagos hétköznapi pillanat, de azért nehezen mérhető össze azzal a háborús szituációval, amiről lekapcsolt minket. És hosszú ideig ott is maradunk, közben üvölt Zimmer - egyébként remek - ideges, gyors ütemű zenéje, én meg csak ezen bírok gondolkodni, hogy ezt most miért. Ettől a ponttól indul be az agyaskodás, ami ennek a filmnek egyáltalán nem áll jól. Az előbb leírt műveletet nem csak egyszer játssza el, túlságosan szétszabdalja, egyszer túl sokáig, egyszer túl rövid ideig maradunk adott szereplőkkel. Nem is mindig teljesen tiszta egyből, hogy melyik szálhoz kapcsolódunk vissza.
Mindemellett viszont nagyon szimpatikus az alap koncepció, hogy teljesen arctalan ellenséggel küzdenek. Még csak kérdést sem tesz fel erről. Inkább olyan érdekes szituációkat hangsúlyoz ki, mint amikor a hajón a teljesen kikészült Cillian Murphy-nek azt hazudja a fiú, hogy a végzetes sebet kapott barátja rendbe fog jönni. Fontos, érdekes momentum. Illetve a parton veszteglők közé csapódott francia esete is nagyon megosztó, gondolatébresztő. Belém nyilalt az, ami egyébként sajnos nagyon kevés háborús filmnél, hogy milyen extrém helyzet is ez valójában. Nem csak a csimbummot látjuk, amit megszoktunk, hanem legalább egy kis részletét, velőig hatóan átérezzük annak, amit az ott szenvedő emberek érezhettek. Melyik az a szituáció, amikor már a józan eszedet végleg hátrahagyod? Alapvetően bármilyen helyzetben segíteni próbálja az ember a bajba jutott társát. De amikor már szinte minden mindegy, akkor mi az a pont, amikor még mindent megteszel másokért és mi az a pont, amikor már vissza se nézel, csak hogy menteni tudd magad? Ezekről a kérdésekről nagyon okosan és hatásosan beszél most Nolan.
Szóval azért a nagy áradozásban én óva intek mindenkit. A lényeg ne felejtődjön el. Nolan megint zseniálisan teremt atmoszférát, technikailag kifogástalan élményt nyújt, okosan nyúl a témájához, de legközelebb mielőtt a végső verzióra áldását adja, végre kicsit otthon hagyhatná az agyát. Jó mozi, nagy élmény, de nálam nem lesz kedvenc. 7/10
+ A kép, amikor leesik a mólón várakozó katonáknak, hogy érkezik a repülő és egyszerre mozdulnak.
– A repülős csaták kicsit ingerszegénynek tűnnek. Lehet, hogy a valóságban így néztek ki, de itt valahogy mindig csak azt látjuk, hogy valaki követ valakit.– Azért valakinek csak meg kell halnia. Milyen lenne ha egy szereplő se halna meg. (A francia csávóra gondolok.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése