It Follows

Valami követ
David Robert Mitchell (2014)

Jó példa arra, hogy még mindig milyen szépen lehet régi ötletből az aktuális trendeknek és szigorú szakmai szempontoknak megfelelően filmezni manapság. Nem véletlen, hogy ennyire körberajongták a fesztiválokon és ilyen korán híre ment. Ehhez a kérdéshez hozzátartozik persze az is, hogy jelenleg annyira silány a horror szcéna színvonala, hogy egy ilyen profin aktualizált és minden béna stílus-klisét körültekintően kerülő alkotással nem valami nehéz kitűnni. Másrészt meg ugye az, hogy a nagy hírverés ellenére azért nem lehet olyan mély, tökéletesre csiszoltságról beszélni, mint például a Babadook esetében. Pedig ez azért egy jóval ambiciózusabb projekt, messzebb mer menni, nehezebben kategorizálható.


A film a tinibanda-misztérium-hideglelés szentháromságra építkezik. A fiatalok - Maika Monroe hathatós vezérletével - szépek és kívánatosak, divatosak, okosak, művészektől idéznek, viccesen egymásra kacsingatva kommunikálnak. Röviden tehát trendépítő ideálokat testesítenek meg. Rajongani lehet értük és ugyanakkor fel is lehet nézni rájuk. Ez rendkívül fontos, méghozzá abból a tekintetből, hogyha ez a menőség hiányozna belőlük, akkor maga film már nem is állna olyan messze a klasszikus fiatalokelmennekazerdeiházba típusú unalomtól. De szerencsére nagyon jól idézik meg a hipster-mánia után érkező, már-már a kategorizálhatatlanságot súroló, valódi embereket ábrázoló új réteget. Nyoma sincs az ostoba, egydimenziós szereplőknek, akikről már a legelején tudni lehet, hogy mi fog történni velük.


A misztérium az az oldala a filmnek, ami a legközelebb marad a klasszikus felvetéshez, hiszen sokszor láttunk már ilyesmit. Elkerüli a magyarázkodás kelepcéjét, hatásos, de ebből a szempontból világmegváltásról szó sincs. Valami követ és kész. Nem tudsz tenni ellene. Egyébként borzasztó belegondolni, hogy milyen érzés lehet és ezzel gyakorlatilag el is mondtam, hogy milyen jól működik a film ezen oldala, hiszen átérezhető, akármennyire valószínűtlen is.
A hideglelés a legkényesebb kérdés, mivel a megvalósítás minden elemének maximálisan illeszkednie kell, hogy meglegyen a hangulat. Nos, az egyértelműen kijelenthető, hogy ez a leginkább megnyerő oldala a filmnek, mivel a klasszikusokat idéző, mégis aktuális szintizene remekül adja a sejtelmességet, a természetközeli fényképezés ebben a stílusban újszerűen hat (és nem mellesleg gyönyörű), a vágás tempója pedig kimért és átgondolt, ami remekül passzol az alapból bágyadt hangulathoz.


De mégis miért tamáskodok még mindig egy ilyen szimpatikus, ambiciózus film láttán? Talán köze lehet hozzá annak, hogy kb 5x kellett félbeszakítanom a gyerek miatt, majdnem leesett a fejem olyan fáradt voltam, a zavaró koreai felirat sem segített, de elsősorban a béna képminőséget bánom. Ezt normális körülmények között kellett volna látni és ezért feltétlen be kell iktatnom egy újrázást belőle. Valahol kicsit csalódás a sematikus lezárás és kár, hogy kissé leül benne a történés, de ezeket csak halkan jegyzem meg, mivel ez a film egyszerűen arra született, hogy szeressék. Roppant élvezetes, precíz, átgondolt és újszerű, de sajnos egyelőre nálam csak nagyon jónak minősíthető az említett körülmények miatt. Afelől viszont, hogy kötelező és hogy ebben az évtizedben a stílus legjobbjai között lesz (bármi is következzék a fennmaradó öt évben), ne legyen kérdése senkinek.   7/10

szerk. '15.07.02.: Megnéztem még egyszer, most normális körülmények között. Azt még most is fenntartom, hogy a végső küzdelem előtt leül kicsit, de másodszorra sokkal jobb élmény volt.   8/10

szerk. '16.09.12.: Harmadszorra minden hibája a bájává válik. Valahogy így alakítja át az ember ízlését egy erős hangulatú film. Legyűr azzal, hogy imádom nézni, a rabjává válok az atmoszférájának és ezáltal minden pillanatot megszeretek, még ha először glitchnek is néztem. Egészen vicces olvasni amit először írtam róla. Ez egy remekmű.   9/10

Megjegyzések