The Humans

Stephen Karam (2021)

Mindenkinek megvan a maga baja. Nincs értelme felhánytorgatni a másiknak a gyengeségeit és a hibáit, ám egyúttal szinte lehetetlen is enélkül egymás mellett élni. A család egy nehezen összetartható, kényszerű konfrontációk mellett működő közösség. Felkészít az életre, és ha szerencsés helyre születtél, valamint minden tagja kellő energiát fektet bele, akkor van esélyed később normális kapcsolatokat kialakítani, nem szarul érzeni magad, stb. Szóval ahhoz, hogy jó, élvezhető életed legyen, a jó család elengedhetetlen. Szerintem nagyjából erről szól ez a film. Nagyon finoman kidolgozott részletekkel mutat be egy jól működő családot, amiről kiderül, hogy tulajdonképpen minden tagjának igen komoly problémái vannak. Valahogy mégis elevickélnek egymás mellett. Segítik egymás még akkor is, amikor éppen nagyon fáj.

A legfontosabb, hogy annyira szuperül megírtak a karakterek és a kapcsolatrendszerük, hogy fel sem merül a mesterkéltség. Kerüli a hatásvadászatot, nem állít semmi túlzót, nem nagyzol. Vizuálisan is kiváló és egységes. A hangok frenetikusak és a pár zenei betét is nagyon hatásos. A színészek szimpatikusak (meglepő módon Amy Schumer is) ÉS jól is játszanak. Nehéz lenne letagadni, hogy színdarabból készült, de az ég világon semmilyen csorbát nem szenved ezáltal. Az i-re a pontot aztán a lezárás zsenialitása teszi. Ahogy Jenkins egyedül marad és azonnal elkezd bezsongani, majd a lánya hangjától egyből vissza is tér a valóságba, frappánsan összegzi az egész mondanivaló lényegét... Ez az a film, amiből minden évben maximum pár darab van. Kiforrott, kiegyensúlyozott, minden tekintetben profi és nagyzolás nélkül, de iszonyú hatásosan szól az életről. Annak bonyolultságáról, szépségéről és első sorban a törékenységéről.   7/10