Dune: Part Two

Dűne: Második rész

Denis Villeneuve (2024)

Nem tudom miért van az, hogy egy ilyen magaménak érzett mesterműnél még az egyöntetű kritikai és közönségsiker ellenére is instant idegrángást kapok, amikor valaki nemtetszését meri kifejezni. Általában nem érdekel és legyintek egyet, de itt nem. Valószínűleg azért, mert ez a két (?) film mostantól egy etalon lesz szerintem. Amúgy a Blade Runner 2049 is az volt már, de az egy kisebb léptékű, a földön játszódó, megfoghatóbb történet. Szóval ez a két Dűne az elrugaszkodott sci-fik etalonja lesz, akár tetszik, akár nem. Ha a filmtörténeti jelentőségét nézzük, egyértelműen egy új lépcsőfoknak lehet tekinteni. A vizuális történetmesélés diadala. Villeneuve egyre csak tökéletesíti a kicentizett előadásmódját. Elképesztő munkát öl a tervezésbe. Fontos részeket hagy el, jelentékteleneket emel fel, bátran vág ki karaktereket. Mindent megtesz annak érdekében, hogy csak a legszükségesebb legyen benne, hogy ne lehessen belekötni semmibe, hogy hibátlan legyen. És mivel ő a szimatszatyros művészlélek beütésű mérnökember filmes megfelelője, sikerül is neki. A megfilmesíthetetlennek hitt könyvet vitte filmre. Olyan műből készült, amit mindenki ismer valamilyen szinten, tehát mindenki hozzá tud szólni. Ezért ér különösen sokat, hogy nem baszta el. Precedens nélküli a sikere. A remake-ek remake-je, ha úgy tetszik.

Egyébként önmagában biztos, hogy nem lenne elég az ő szemlélete és munkája. De szerencsére sikerült felérnie a világ csúcsára, és a legjobbakkal tud dolgozni. Hans Zimmer zenéje, bár lehet, hogy annyira nem ragad most meg mint az első résznél (ez majd többedszeri nézésnél kiderül), nem okoz csalódást. A látványért felelős emberek viszont, ha lehet, még emblematikusabb képeket álmodtak meg szemünknek. Itt egyébként egyaránt gondolok a rajzolókra, a koncepciót, víziót készítőkre és a fényképező Greg Fraserre. A ruhák, az alázatos színészek, az egységes arcot mutató kellékek és tényleg bármi, ami megjelenik a filmben, kifogástalan minőséget képvisel.

Szóval ezen dolgok összességének negligálása bosszant fel. Mert van úgy, hogy valamit csak simán el kell ismerni. Lehet, hogy nem jön be stílusa, de a beleölt munkát el kell ismerni. Persze, tudom, hogy van egy réteg, akik képtelenek nem különcök lenni. Akik, ha nem is tudatosan, de képtelenek elismerően biccenteni, ha valami az emberek javának elismerését élvezi. De erről most már tényleg ennyit, mert már lassan saját magam számára is fanboynak tűnök.

Remélem minél előbb újrázni tudom, mert kell még néhány alkalom, hogy ki tudjam szipolyozni az élmény minden cseppjét. Ahogy az elsőnél, ennél is az lesz a legjobb az újrázásokban, hogy egyre több rétegéről sikerül felfedni az összetett, egymásra épülő átgondoltságát. És emiatt egyszerre vagyok izgatott és elégedett.   9/10

– "Az idő múlása nincs jól érzékeltetve." De igen. Mindig vannak utalások arra, hogy több idő telt el, csak lehet, hogy elmentek melletted.

– "Repetitív. A közepén leül." Mi? Mutassatok olyan jelenetet, aminek nincs célja! (Ha másért nem, épp az idő múlásának érzékeltetésére fontos.)

– "Chalamet-nak nem hiszem el a messiás szerepet." What? Aki szerint Chalamet gyenge erre a szerepre, az mégis mit nézett? A srác bármit eljátszik. Mikor volt utoljára ilyen fiatal és karizmatikus színész így a csúcson?