Tully
Jason Reitman (2018)
Az új Pszichoszingli, olvastam valahol. Nem annyira pozitív nekem ez az összehasonlítás, mert abban a filmben kicsit csalódtam. Túlzásnak éreztem és irreálisnak a cselekmény egyes elemeit, pedig a mondanivaló és a sztori kiváló alapokon nyugszik, ehhez nem fér kétség. A Tully viszont, noha ugyanazokra az elemekre épül és hangvételében is erősen hasonlatos, éppen annyival visszafogottabb, hogy mélyen bele tudjam élni magam.
Na és ott van a téma. A kisgyerekes lét árnyoldala. Tíz perc után meg kellett állítanom egy pillanatra, mert mondom az asszonynak: ezek rohadtul mi vagyunk. Totál elvitt magával a sok ismerős helyzet. A gyerekvállalás előtt állóknak mondom, hogy nem is annyira eltúlzott ám ez a felfestett kép. Egyfajta módosult tudatállapotban néztem, és talán ennek köszönhető, hogy annyira bele tudtam feledkezni és hogy kegyetlenül be is szoptam a nagy fordulatot. Nagyon rég volt már ilyen. Utána gondolkodtam rajta, hogy nem volt e túl olcsó húzás írói szempontból. De végül arra jutottam, hogy nem szabad zavarnia, mert egyrészt nagyon elvitt magával, tehát kvázi nincs jogom kritizálni. Másrészt meg abszolút nem sérti a történet egységét és a modanivalót, tehát indokoltnak és hatásosnak lehet nyilvánítani. Well done Diablo Cody.
Visszatérve a történetre: Könnyű elveszni a társadalom által felénk támaszott elvárások nyomása alatt. A tanulság az, hogy fel kell ismerni és be kell ismerni, ha tényleg segítségre van szükségünk. Nem szégyen. És soha ne feledjük, hogy ettől nem szabad rosszul éreznünk magunkat. Az élet ugyanis nehéz. Öreg, 35 éves fejjel, csak azt tudom mondani, hogy röhejes visszagondolni, mennyire gyermeteg elképzelésekkel a fejünkben növünk fel. Na meg arra, hogy mennyire nem készít fel a felnövés folyamata a valós kihívásokra az életben. A legnehezebb például egész biztosan akkor jön, amikor a legboldogabbak vagyunk és nem számítunk rá. Na jó, befejeztem, mert már túl bölcs vagyok. Kötelező film minden szülőnek. 7/10
+ Charlize Theron egész biztosan nem normális, hogy ilyen átalakuláson hajlandó átmenni egy film kedvéért. Maxi respect.
+ Mackenzie Davis is szuper. Meg amúgy mindenki.
Az új Pszichoszingli, olvastam valahol. Nem annyira pozitív nekem ez az összehasonlítás, mert abban a filmben kicsit csalódtam. Túlzásnak éreztem és irreálisnak a cselekmény egyes elemeit, pedig a mondanivaló és a sztori kiváló alapokon nyugszik, ehhez nem fér kétség. A Tully viszont, noha ugyanazokra az elemekre épül és hangvételében is erősen hasonlatos, éppen annyival visszafogottabb, hogy mélyen bele tudjam élni magam.
Visszatérve a történetre: Könnyű elveszni a társadalom által felénk támaszott elvárások nyomása alatt. A tanulság az, hogy fel kell ismerni és be kell ismerni, ha tényleg segítségre van szükségünk. Nem szégyen. És soha ne feledjük, hogy ettől nem szabad rosszul éreznünk magunkat. Az élet ugyanis nehéz. Öreg, 35 éves fejjel, csak azt tudom mondani, hogy röhejes visszagondolni, mennyire gyermeteg elképzelésekkel a fejünkben növünk fel. Na meg arra, hogy mennyire nem készít fel a felnövés folyamata a valós kihívásokra az életben. A legnehezebb például egész biztosan akkor jön, amikor a legboldogabbak vagyunk és nem számítunk rá. Na jó, befejeztem, mert már túl bölcs vagyok. Kötelező film minden szülőnek. 7/10
+ Charlize Theron egész biztosan nem normális, hogy ilyen átalakuláson hajlandó átmenni egy film kedvéért. Maxi respect.
+ Mackenzie Davis is szuper. Meg amúgy mindenki.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése