Talk to Me

Beszélj hozzám!

Michael Philippou, Danny Philippou (2023)

Kivételesen jó műfaji film. Mégpedig azért, mert annak ellenére, hogy kizárólag ismert történetelemekből építkezik, semmilyen hiányérzetet nem hagy. Számomra legalábbis. Pedig nem jól indul, mert a szokásos előretekintés jelenet, ahogy minden más esetben is, itt is rohadtul kontraproduktív. Idő előtt ellövik vele a saját puskaporukat. Pár momentum és kis plusz információnyújtás érdekében. Sose értettem. Szerintem nem éri meg. Dramaturgiailag sokkal hatásosabb csúcspontot lehetne elérni enélkül... Viszont, innentől kezdve, az álhatatos, alázatos rendezői munkájukkal, folyamatosan megvettek kilóra a Philippou testvérek. Ezentúl mindenképpen oda kell majd figyelni rájuk (soha semmit nem láttam tőlük eddig), mert a kisujjukban van a szakma. Technikailag egyszerűen kifogástalan film. Nincs vizionárius látvány és helyszínek, de ezen kívül nem nagyon lehet mit felróni. Hű a saját szabályrendszeréhez, nincsenek ostobaságok és érdekesek (nameg kellően irritálóak) a karakterek. A sztori nem eredeti, de végig érthető, konzekvens és gördülékenyen halad. Komoly ütőkártyája, hogy a főszereplő drámája maximálisan átélhető. Kvázi önhibáján kívül kerül egyre kilátástalanabb helyzetbe. Szokatlanul erős, váratlanul jól működik, különösen egy ilyen szabálykövető filmben.

És itt most megint tovább érlelődött bennem a gondolat a filmek profizmusával kapcsolatban. Az a helyzet, hogy - tudom, hogy ilyesmit senki se szokott kimondani - ha ezt a filmet összevetjük egy régi, köztiszteletben álló horrorfilmmel, mondjuk itt kézenfekvő a Rémálom az Elm utcában, a Talk to Me mérföldekkel hatásosabb és profibb. A ritmus, a hatásmechanizmusok kiforrottsága, minden. Ebben nincs semmi úttörő vagy ikonikus, ez kétségtelen. De szűz szemmel nézve, nem lehet kérdés, hogy melyik működik jobban. Ez korunk egy érdekes problémája. Például a Forma-1 aranykorszakára mindenki jó szívvel gondol vissza. Ha kicsit beleássuk magunkat a részletekbe, látjuk, hogy akkoriban családiasabb, kezdetlegesebb, egyszerűbb volt minden. Ma meg irdatlan nagy cégek, vérprofi stábok versengenek tizedakkora különbségekért. Wes Craven is inkább mintha csak szórakoztatni, egy fun filmet akart volna csinálni anno. Ehhez képest Philippou-éknak rendelkezésükre áll a modern technika, az évtizedek alatt tökéletesített filmes nyelv és nem félnek használni. Én kicsit mindig úgy vagyok ezzel a kérdéssel, hogy szerintem hiába volt anno egy film úttörő, hiába jelentett rengeteg embernek sokat, hiába hatott a készítők több generációjára, ha egyszer idővel jobb filmek készülnek nála. El kell ismerni az érdemeit, de azt is be kell látni, hogy van fejlődés. Persze biztos sokan nem értenek egyet vele, hogy épp ennél a filmnél beszélek erről, de szerintem pont egy ilyen kvázi tucatfilmnél érdekes ez a kérdés.  8/10