The Kindergarten Teacher
A tanítónő (hát de óvónő, for god's sake!)
Sara Colangelo (2018)
Ez a film, amellett, hogy a gyűlölt amerikanizáló remake-láz nevében készült, tipikus vidéki filmklubos vetítésre alkalmas, közepesen érdekes társadalmi kérdést boncolgató, kis költségvetésű, intellektuális szórakozást ígérő produktumnak tűnik. És tulajdonképpen meg is felel ennek a feltevésnek. Tegnap este megnéztem, úgy indultam neki, hogy 6/10-re értékeltem letterboxd-on, és nyugodtan is aludtam. De valahogy mégis folyamatosan ezen jár az agyam, és minél többet gondolkodok rajta, annál jobban tetszik.
Mert az kétségtelen, hogy roppant érdekes kérdést bont ki, ám a látszólagos egyszerűsége ellenére, elég körültekintő módon. Egy kétségbeesettnek egyáltalán nem mondható, ám annál határozottabb cselekedet a történet fő mozgató rugója. Egy óvónőt nem hagy nyugodni a kérdés, hogy egy veszettül tehetséges srácot kallódni hagynak az életében, és rém esetlen módon, de kvázi elrabolja, hogy segíteni tudjon neki. Hogyan jutott el idáig?! Ez a nagy kérdés, mert a bemutatott életéből ez egyáltalán nem látszik következni.
Unlike hollywoodi csodagyerek filmek, ez a történet abszolút az óvónőről szól. A Maggie Gyllenhaal által játszott Lisa egy kiegyensúlyozott felnőtt nő, szerető családdal. Viszont ha összeszedjük az elhintett részleteket, körvonalazódni látszik, hogy az élete kompromisszumos döntések sorozata lehetett. Ahhoz, hogy ez az irigylésre méltó körülmények között élő nő lehessen, ahhoz első lépésben nem a szenvedélyes életet és a valószínűsíthetően létező, temperamentumos szeretőt kellett választania. Mert akkor már rég elvált lenne. Fiatalon gyereket kellett vállalnia és fel kellett adnia az egyetemi álmait, stb. Mindezek ellenére, ha a történtek előtt valaki megkérdezi tőle, kapásból azt válaszolta volna, hogy "Igen, boldog vagyok". Mert a boldogság egy veszedelmes szó. Minden ember erre áhítozik, de meghatározni, hogy igazából mit jelent, nem lehet. Egyrészt mindenkinek mást, másrészt meg igazából igazából gyakran az elégedettséget értjük alatta. És utóbbi az, amit mérni is tudunk. A boldogság a lényünk egészéből adódik... A filmbéli Lisának pedig alapvető ellentét lapul a habitusához képest kialakult élete és az elégedettsége között. Talán tudatosan nem is ébredt még rá, de feldolgozhatatlanul bosszantja, hogy hova jutott ő maga és hova jutott a világ. A gyermek tehetségének elpazarlása ezt hozza felszínre.
A lelkességemet csupán az töri le, hogy inkább csak az eszmeisége működik jól. Maga a film kicsit unalmas és feleslegesen lassú. Kivitelezési szempontból nincs alapvető gond vele, de a semmilyensége hozzájárul ahhoz, hogy ne hagyjon mély nyomot az emberben. 7/10
Sara Colangelo (2018)
Ez a film, amellett, hogy a gyűlölt amerikanizáló remake-láz nevében készült, tipikus vidéki filmklubos vetítésre alkalmas, közepesen érdekes társadalmi kérdést boncolgató, kis költségvetésű, intellektuális szórakozást ígérő produktumnak tűnik. És tulajdonképpen meg is felel ennek a feltevésnek. Tegnap este megnéztem, úgy indultam neki, hogy 6/10-re értékeltem letterboxd-on, és nyugodtan is aludtam. De valahogy mégis folyamatosan ezen jár az agyam, és minél többet gondolkodok rajta, annál jobban tetszik.
Mert az kétségtelen, hogy roppant érdekes kérdést bont ki, ám a látszólagos egyszerűsége ellenére, elég körültekintő módon. Egy kétségbeesettnek egyáltalán nem mondható, ám annál határozottabb cselekedet a történet fő mozgató rugója. Egy óvónőt nem hagy nyugodni a kérdés, hogy egy veszettül tehetséges srácot kallódni hagynak az életében, és rém esetlen módon, de kvázi elrabolja, hogy segíteni tudjon neki. Hogyan jutott el idáig?! Ez a nagy kérdés, mert a bemutatott életéből ez egyáltalán nem látszik következni.
Unlike hollywoodi csodagyerek filmek, ez a történet abszolút az óvónőről szól. A Maggie Gyllenhaal által játszott Lisa egy kiegyensúlyozott felnőtt nő, szerető családdal. Viszont ha összeszedjük az elhintett részleteket, körvonalazódni látszik, hogy az élete kompromisszumos döntések sorozata lehetett. Ahhoz, hogy ez az irigylésre méltó körülmények között élő nő lehessen, ahhoz első lépésben nem a szenvedélyes életet és a valószínűsíthetően létező, temperamentumos szeretőt kellett választania. Mert akkor már rég elvált lenne. Fiatalon gyereket kellett vállalnia és fel kellett adnia az egyetemi álmait, stb. Mindezek ellenére, ha a történtek előtt valaki megkérdezi tőle, kapásból azt válaszolta volna, hogy "Igen, boldog vagyok". Mert a boldogság egy veszedelmes szó. Minden ember erre áhítozik, de meghatározni, hogy igazából mit jelent, nem lehet. Egyrészt mindenkinek mást, másrészt meg igazából igazából gyakran az elégedettséget értjük alatta. És utóbbi az, amit mérni is tudunk. A boldogság a lényünk egészéből adódik... A filmbéli Lisának pedig alapvető ellentét lapul a habitusához képest kialakult élete és az elégedettsége között. Talán tudatosan nem is ébredt még rá, de feldolgozhatatlanul bosszantja, hogy hova jutott ő maga és hova jutott a világ. A gyermek tehetségének elpazarlása ezt hozza felszínre.
A lelkességemet csupán az töri le, hogy inkább csak az eszmeisége működik jól. Maga a film kicsit unalmas és feleslegesen lassú. Kivitelezési szempontból nincs alapvető gond vele, de a semmilyensége hozzájárul ahhoz, hogy ne hagyjon mély nyomot az emberben. 7/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése