Inherent Vice

Beépített hiba

Paul Thomas Anderson (2014)

Kezdjük ott, hogy Joanna Newsommal indít a film és később is előkerül párszor, egy elég furcsa, álomszerű szerepben. Ezzel már kicsit le voltam kenyerezve. Mellette Johnny Greenwood most is formabontó zenéje, Robert Elswit szokásosan kifinomult, visszafogott képei és a gigászi cast, ami kényeztette a sznobériára hajlamos lelkemet. Mindez szépen megágyazott ennek a lassú, kibogozhatatlan, se füle, se farka történetnek, és szerencsére idejében leesett, hogy itt nem a megoldást, a fordulatokat kell keresni, hanem belesüppedni a képtelen őrültségben. Mára biztos kielemezték egy csomóan, én ilyesmire sajnos nem vagyok képes, de érzem és értem minden apró rezdülését a filmnek, hogy miként reflektál erre a korra, az államigazgatási visszásságokra, a drogokra, és így tovább.

Paul Thomas Anderson minimum egy dologban a legjobb jelenleg a világon. Mesterien képes mellékes dolgokat előtérbe helyezni, részleteket elhinteni, pár lépést kihagyva megdolgoztatni a néző agyát. Ezek az apróságnak nem nevezhető eszközök élővé teszik a filmet, amolyan könyvélményszerűen. Ott van pl. a kis jelenet, amikor az asszonya elrángatja Bigfootot a telefontól, jól leteremti, stb. És ez a pár másodperc annyi mindent elmont erről a családról, hogy direktben eljátszatva sok-sok perc menne el vele a filmből és csak egy gyorskaja élményt kapnánk, rossz utóízzel.

Legelőször olyan fél óra játékidőnél hahotáztam fel hangosan, az első telefonbeszélgetésnél. Nem emlékszem mikor nevettem ennyit utoljára ilyen jóízűen filmen. Az olyan pillanatok, mint a kormánykerékkel rohangáló csávó, vagy az elképesztő ütemérzékkel előadott szóviccek akár ("Go to bed! / "I'm working. Why am I gonna go to bed?"), egy mély, komplex humorérzékről tesznek tanubizonyságot. That's what I like, that's what I call a comedy. Hihetetlen, de PTA képes volt meglépni, hogy az hogy nem vágod hogy mi történik, hogy mire megy ki a játék, hogy van e értelme, az mind feature és jobb lesz tőle a filmélmény. Mesteri!   8/10