Luca

Enrico Casarosa (2021)

Megfigyeltem egy jelenséget ezeknél a cukiságra játszó hollywoodi filmeknél. Hogy pillanatok alatt képesek sírásra késztetni. Kétszeres apukaként amúgy nincs nehéz dolguk velem, de most nem is erre az aspektusára gondolok. Hanem hogy egyébként a hangvételük, a rengeteg visszatérő történetelem és a sematikusságuk miatt nem igazán érintenek meg ezek a filmek. A Luca-val is így vagyok, a játékidő javában csak sodródok az unásig ismert szálak mentén, a legjobb esetben is maximum kellemesnek mondható az élmény, ám egyszercsak helószia, aztán már potyognak is a könnyeim. Kontrollálatlan a dolog, nem tudok tenni ellene semmit. Aztán továbblép a sztori és én értetlenül állok a dolog előtt. Nem kötődök a szereplőkhöz, nem tudom átélni a játékidő javában az eseményeket, mert az én ízlésemnek túl felszínes és elemelt. Végül csak arra a nagyon elmés következtetésre tudok jutni, hogy az idők folyamán túlságosan kiismerték az nézői agy működését ezek a fránya filmkészítők... Egyébként egy ártatlan, jópofa film, de semmi több.   6/10