Falcon Lake

Charlotte Le Bon (2022)

Vannak filmek, melyekben nem olyan fontos a képi világ, mert csak a párbeszédekre és a színészi játékra koncentrálnak. Ne ez kurvára nem olyan! Egyfajta anti-Éric Rohmer. Markáns, megkerülhetetlen, nosztalgikus hangulatot áraszt magából. Vaskos és gyönyörű. A 16 mm-es film legelőnyösebb oldalát fogták meg vele. Ezt így kell csinálni. De nem ám csak a kép! A kép és a hang egysége! A csodás zene! Kevés beszéd van, de az velőig hatolóan autentikus. A Kamaszkorom legszebb nyara és az It Follows szerelemgyereke. Igen, tudom, az It Follows furán hangzik, de nem jut eszembe más, amiben ugyanilyen hanyagul odahányt módon, mégis autentikusan vannak felfestve a szülők, és ezáltal egy csapásra az egész társadalmi elhelyezkedés. A környezet, a ház, a szobák, egyszerűen mindennek érzem a szagát. Ritka az, amikor ennyire erősen bele tud kerülni az ember egy filmbe. Mert személyes és mert annyira minden részlet összeáll. A kibaszott légy a fürdőben a legintimebb jelenet közben! Ettől lehet emlékezni egy filmre, a fene vigye el! A főszereplővel meg különleges kapcsolatba kerültem. Biztos azért, mert én is ilyen félénk kis szerencsétlen voltam. Szinte hallom a gondolatait... Zseniális pillanatokkal van tele. Finom és érett humorral, tökéletesen válogatott színészekkel, emlékezetes jelenetekkel tesz magáévá... A vége pedig... Basszus, legyűr. Ha hagyod. De én nem hagyom, mert egy kis reménynek mindig kell lennie. És Charlotte Le Bon tett róla, hogy megadja a nézőnek, amire vágyik... Micsoda film ez így a semmiből! Damn!   8/10