Ad Astra
Ad Astra - Út a csillagokba
James Gray (2019)
Szögezzük le, hogy Brad Pitten nem múlt semmi. Ő a saját maga reneszánszát éli, és jobb mint valaha. Sármosabb, jobb színész, kompaktabb, egységesebb, magabiztosabb a fiatalabb önmagánál. Ahogy az új Tarantinoban, itt is végtelenül alázatos és készséges oldalát mutatja. Ő nem az a kaméleon típusú átalakulóművész, most is nagyjából a szokásos eszköztárát használja, de ez éppen az, amit a történet is igényelt. A hangja, a narráció a kulcs. A gyűlölt narráció most épp a kivételesen jól működő oldalát mutatja. Ez tartja egyben a lassú folyású, a képekkel csak nagyon keveset mondó cselekményt.
Egy szó mint száz, átütő érvem nincs a film nagysága ellen. Finoman, lassan kúszik be a bőr alá, unalomnak nyoma sincs, hagyja érlelni a gondolatokat, szép a látvány, van értelme a sztorinak. Az a nagy szám, hogy éppen az érzelmi oldal, ami jobban működik a sci-fi körítéssel szemben. Helyesebben mondva, az akciók, a képek csak önmagukért, a látványért, a mozi élményért érnek valamit, nem pedig a film egységéért. Abból érzem azt, hogy nem egy filmtörténeti nagyság, hogy a mondanivaló tökre klappol a mostanában bennem kavargó gondolatokkal, ám mégsem érint meg különösebben. Nem látom (vagy értem a pöttöm kis agyammal) a kapcsolatot a körítés és a beltartalom között. Kicsit elrugaszkodott elképzelés, de egy egyszerű városi dráma egész biztosan jobban elő tudná adni ezt az apa-fia-belső én közti egzisztenciális krízist... Miért működött mindennél jobban az Arrival és miért nem mozgat meg az Ad astra? Ez lehetne a címe a disszertációmnak a témában, de ez sajnos sosem fog elkészülni... Kicsit csalódást keltő az apával való végső találkozás; nincs egy olyan pillanat, ami átrepítené az értem státuszból az érzem státuszba... De azért ez még így is erősen ajánlott. 7/10
James Gray (2019)
Szögezzük le, hogy Brad Pitten nem múlt semmi. Ő a saját maga reneszánszát éli, és jobb mint valaha. Sármosabb, jobb színész, kompaktabb, egységesebb, magabiztosabb a fiatalabb önmagánál. Ahogy az új Tarantinoban, itt is végtelenül alázatos és készséges oldalát mutatja. Ő nem az a kaméleon típusú átalakulóművész, most is nagyjából a szokásos eszköztárát használja, de ez éppen az, amit a történet is igényelt. A hangja, a narráció a kulcs. A gyűlölt narráció most épp a kivételesen jól működő oldalát mutatja. Ez tartja egyben a lassú folyású, a képekkel csak nagyon keveset mondó cselekményt.
Egy szó mint száz, átütő érvem nincs a film nagysága ellen. Finoman, lassan kúszik be a bőr alá, unalomnak nyoma sincs, hagyja érlelni a gondolatokat, szép a látvány, van értelme a sztorinak. Az a nagy szám, hogy éppen az érzelmi oldal, ami jobban működik a sci-fi körítéssel szemben. Helyesebben mondva, az akciók, a képek csak önmagukért, a látványért, a mozi élményért érnek valamit, nem pedig a film egységéért. Abból érzem azt, hogy nem egy filmtörténeti nagyság, hogy a mondanivaló tökre klappol a mostanában bennem kavargó gondolatokkal, ám mégsem érint meg különösebben. Nem látom (vagy értem a pöttöm kis agyammal) a kapcsolatot a körítés és a beltartalom között. Kicsit elrugaszkodott elképzelés, de egy egyszerű városi dráma egész biztosan jobban elő tudná adni ezt az apa-fia-belső én közti egzisztenciális krízist... Miért működött mindennél jobban az Arrival és miért nem mozgat meg az Ad astra? Ez lehetne a címe a disszertációmnak a témában, de ez sajnos sosem fog elkészülni... Kicsit csalódást keltő az apával való végső találkozás; nincs egy olyan pillanat, ami átrepítené az értem státuszból az érzem státuszba... De azért ez még így is erősen ajánlott. 7/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése