Hostiles

Ellenségek

Scott Cooper (2017)

Mivel csak úgy hirtelen felindulásból néztem meg, és nem tudtam semmit a készítőkről (ennyi idő után, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hirtelen szimpatikussá vált és azonnal meg kellet néznem), ezért bátran bele tudtam élni magam. Ezt azért mondom, mert ha most így végignézek Scott Cooper munkásságán, és beleszámítom ennek a filmnek az élményét is, szinte biztos vagyok abban, hogy a rendező úr véletlen találta el az arányokat. Ahhoz, hogy engem most le tudjon taglózni. Valószínűleg túl jó volt az alapanyag. Azért meg kell hagyni, már más filmjei alapján is az a kép alakult ki bennem, hogy nem egy kutyaütő szakember, de minden alkotása túl lett tolva valamilyen irányban. Ha tudom előre, hogy ő csinálta, biztos másképp állok neki.

És akkor itt van ez a kiváló film, ami egy hajszállal táncol a határán, hogy nem válik túl melodramatikussá, túl lassúvá, túl nagyívűvé. Az ütőkártyája, hogy elképesztő intenzitásúak a jelenetek. Az akciók feszültek és realisták. Ez a gyengém. A zene mesteri, a fényképezés és a helyszínek nagyszerűek. Tele van kiválóan teljesítő ÉS karizmatikus színésszel, a párbeszédeik pedig mélyrehatóak és többletjelentéssel bírnak... Ez a film egy világ lezárásáról szól. Egy új fejezet nyitánya, egy fordulópont, ami után már másképp fognak menni a dolgok. Amikor minden afelé tart, hogy meg kell változni, és pár ember történetével lényegretörően, szimbolikusan sikerül bemutatni mindezt. A végső leszámolás kiválóan mutatja be, hogy egy ponton már mindenkinek mindegy, csak jussanak végre tovább ezen a gyötrelmes életen. A záró képsorok által nyújtott reményugár nélkül pedig egészen másképp kellene megítélni. Váratlanul hatásos, szuper élmény.   8/10