Speak No Evil

Christian Tafdrup (2022)

Elmondom, hogy mi a bajom. Az volt itt a cél, hogy a tökéletesre csiszolt realizmussal előadott, minden értelmiségi által átérezhető kellemetlenkedéssel, olyan mélyre süllyessze a nézőt az ingoványban, hogy ne legyen ereje kimászni. Vagyis, hogy szenvedjen, hogy borzadjon el. És ha ilyen aljas módon ki akarnak készíteni, hát legyen, én vevő vagyok rá. De csak abban az esetben, ha minden árva csorbát kiköszörülnek, hogy ne lehessen sehol belekötni. És itt azért az eszkalációban megjelennek a fals hangok. A teljesség igénye nélkül pár, ami kapásból feltűnt:

1. Miért nem próbálják jobban nyektetni vagy megtolni a kocsit? Csak kiszáll és elmegy. Ebből következik, hogy:

2. Ha látja, hogy mire képesek ezek az emberek, akkor miért nem az az első ilyen helyzetben, hogy mindig együtt maradnak.

3. Miért nem számít rá, hogy visszajön értük, amikor tudja, hogy látta, hogy hol fordulnak el másik irányba?

4. Miért nem próbál meg érdemben ellenkezni, amikor az autónál megpróbálja rávenni, hogy újra menjen velük? Miért megy bele, hogy újra beszáll a kocsiba? Mire számít?

5. Miért nem próbálnak meg valamit (bármit!) tenni, amikor már 110%, hogy mire megy ki? Még csak nem is ellenkeznek. És ez az utolsó a legbosszantóbb, mert ez egyszerűen az alapvető életösztön, az élni akarás meghazudtolása.

Szóval, minekután hibátlanul, érett és finom humorral, megannyi társadalmi kérdésre utalva, apró részletekre figyelve fel lett vezetve ez a borzalom, ezekkel az egyszerűen elkerülhető hibákkal én így ezt nem veszem be. Pedig nagyon megérdemelné az éltetést. Dorgáló osztályzat.   6/10