The Driller Killer
A fúrógépes gyilkos
A mainstream filmekbe belefásult agyam lazán rávágná, hogy dramaturgiailag nulla. És bőven lenne benne igazság! De ez nem is lenne baj, hiszen nem kötelező uniformizálni mindent. Ferrara elérhetné a saját módján is amit szeretne. Na de mi az amit szeretne? Ez a nagy kérdés.
A közösség, a kor, az életvitel szépen átjönnek. Tony Coca-Cola és a bandája kurva jól hozzák a nihilista, hedonista punk vonalat. Nem mellesleg van pár eszméletlen jó grúv is benne, és nem véletlen az a felhívás az elején a fogyasztáshoz előírt hangerőre. Evvel párhuzamosan az antihősünk, a post-hippi, céltalan, szabadelvű festő életképtelensége is átérezhető. Mégsem látom át, hogy miként kéne értelmeznem ezt az ámokfutást, amit művel. Lázálomszerű őrületként nem működik, mert pár bevillanó képen kívül más alapozás nem történik. Egy agyatlan slashernél viszont többet szeretett volna Ferrara, ez egyértelmű. Vannak ilyen sehova se tartó, üres jelenetek, mint a leszbikus szex meg a jammelések java. Érdekesek meg minden, de a történetet nem építik vagy szolgálják. Az elszigeteltség és a szerelmi kiábrándultság azért átjönnek valamelyest.
Az első bekezdésben feltett kérdésemre a válasz tehát valószínűleg az, hogy Abel Ferrara nem igazán tudta (még), hogy mit akar. Persze mindig érdekes, hogy miként alakul ki egy film végleges formája. Mondjuk a Bad Lieutenant trivia-ját olvasva egyáltalán nem meglepetés, hogy egy jóval korábbi filmje nem áll össze, és kusza, mint a jó fene. (Azt Ferrara eredetileg vígjátéknak szánta, a forgatás alatt folyamatosan változott az anyag, drogos volt amíg forgatta...) Nameghát a többi filmje is elég beszédes a fejében lakozó képeket illetően. Vannak megkapó pillanatok, a zsenialitás lehetősége végig ott lebeg, aztán a végére lesz belőle valami furcsaság. 5/10
Abel Ferrara (1979)
A mainstream filmekbe belefásult agyam lazán rávágná, hogy dramaturgiailag nulla. És bőven lenne benne igazság! De ez nem is lenne baj, hiszen nem kötelező uniformizálni mindent. Ferrara elérhetné a saját módján is amit szeretne. Na de mi az amit szeretne? Ez a nagy kérdés.
A közösség, a kor, az életvitel szépen átjönnek. Tony Coca-Cola és a bandája kurva jól hozzák a nihilista, hedonista punk vonalat. Nem mellesleg van pár eszméletlen jó grúv is benne, és nem véletlen az a felhívás az elején a fogyasztáshoz előírt hangerőre. Evvel párhuzamosan az antihősünk, a post-hippi, céltalan, szabadelvű festő életképtelensége is átérezhető. Mégsem látom át, hogy miként kéne értelmeznem ezt az ámokfutást, amit művel. Lázálomszerű őrületként nem működik, mert pár bevillanó képen kívül más alapozás nem történik. Egy agyatlan slashernél viszont többet szeretett volna Ferrara, ez egyértelmű. Vannak ilyen sehova se tartó, üres jelenetek, mint a leszbikus szex meg a jammelések java. Érdekesek meg minden, de a történetet nem építik vagy szolgálják. Az elszigeteltség és a szerelmi kiábrándultság azért átjönnek valamelyest.
 |
| Carolyn Marz, mint Carol egy roppant elegáns jelenség. (Egyetlen filmszerepe.) Persze rohadtul nem illik a Ferrara által játszott Renohoz. |
Az első bekezdésben feltett kérdésemre a válasz tehát valószínűleg az, hogy Abel Ferrara nem igazán tudta (még), hogy mit akar. Persze mindig érdekes, hogy miként alakul ki egy film végleges formája. Mondjuk a Bad Lieutenant trivia-ját olvasva egyáltalán nem meglepetés, hogy egy jóval korábbi filmje nem áll össze, és kusza, mint a jó fene. (Azt Ferrara eredetileg vígjátéknak szánta, a forgatás alatt folyamatosan változott az anyag, drogos volt amíg forgatta...) Nameghát a többi filmje is elég beszédes a fejében lakozó képeket illetően. Vannak megkapó pillanatok, a zsenialitás lehetősége végig ott lebeg, aztán a végére lesz belőle valami furcsaság. 5/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése