2018. június 14.

Hereditary

Örökség
Ari Aster (2018)

Tyűűű, hol is kezdjem. Ritka, hogy egy filmről ennyire egyértelműen, egyből a bemutató után ki lehessen jelenteni, de ez bizony egy mérföldkő lesz. Talán ez az első az újkori, értelmiségi horrorok között, ami szélesebb nézőközönségnek is befogadható és közben maradéktalanul betartja a realista ábrázolásmódhoz szükséges összes nélkülözhetetlen szabályt.

Már az expozícióban megvan az erősen hangulatkeltő, a nézőre rátelepedő stílusa. Baljós, aggasztó, félelmet keltő, de emellett végig a realitás talaján marad. Egy családi drámának néz ki. Tudni lehet, hogy borzalmak fognak történni, ám a borzalmak mibenléte, formája a teljes homályba vész. Aztán megkezdődnek az események, de még mindig ott tartunk, hogy ez egy - valamikor a gyerekek születése táján - észrevétlenül kisiklott család végső, szerencsétlenségekkel tarkított haláltusája. Magyarul egy dráma. Aztán megmozdul a pohár.


De nem akasztja ki az embert, én még csak nem is lepődtem meg. Lehet, hogy még egy kis megkönnyebülést is éreztem. A természetfeletti első megnyilvánulása semmiségnek tűnik, nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget, mert teljesen természetesnek (heh) és elkerülhetetlennek tűnik. Valaminek lennie kell a háttérben ennyi furcsaság és borzalom után. A film világa annyira valósághű és megnyerő, hogy képesek vagyunk teljes egészében átélni és odaadni magunkat neki. Minden természetfelettivel foglalkozó film rákfenéje, hogy olcsó húzásokkal operálnak, kapkodóak, elrugaszkodottak stb., ezáltal átélhetetlenek, hamisak és komolytalan hatást keltőek. A Rosemary gyermeke viszont pl. ugyanazzal nyerte meg a rajongóit (köztük engem), mint itt most az Örökség. Lehet, hogy kicsit naiv hangvételű a főszereplő személyisége miatt, de távol marad minden irreálistól és túlzótól.

Az utóbbi években a Babadook és a VVitch ágyazott meg ennek a "sikernek". Lehet, hogy ebből is csak kultkedvenc lesz, mint azokból, mert azért elég durva ahhoz, hogy tényleg széles körben ismert és elismert legyen. De bizonyos értelemben mindegyiken tovább mutat. A Babadook a kikezdhetetlen és csodálatra méltó szimbólumra felépített előadása talán túlságosan a bevett horror-eszköztárat használja a célja eléréséhez, a VVitch pedig a sötét, markáns stílusa, az autententikusan bemutatott (nem romanticizált) középkori környezete miatt tántorítja el (nehezebben befogadható) az áttöréstől a projektet.


Az Örökség viszont a mában játszódik és minden tekintetben a drámai és az érzelmi oldalát fogja meg a történetnek. Jump-scare? Hülye kameramozgás? Felejtsük el. Itt egy komplexen megírt családi kapcsolatrendszer kerül bemutatásra, amire Ari Aster kiválóan tudta felépíteni a visszafogottan látványos, alig elrugaszkodott, keveset markoló, sátánista sztoriját. Ebben a tekintetben közepesen érdekesnek lehet titulálni, hiszen sok hasonlót láthattunk már. Ugyanakkor pszichológiailag, a férfi-női és a családon belüli kapcsolatokat nézve, nagyon is izgalmas és elgondolkodtató. Például elég ha csak azt veszem, hogy a férfiak mennyire átlagosak, passzívak és tehetlenek. Mindent a nők tartanak a kezükben ebben a történetben.

Utoljára az Arrival volt rám ekkora hatással. Komolyan mondom, nehezen aludtam el utána. Nyugtalan álmaim voltak, benne mindenféle gyerekekkel kapcsolatos lelki borzalmakkal. És én hálás vagyok ezért! Mekkora ostobaság! Nehéz megmagyarázni hogyan lehetséges ez. Annyira beszippantott, mint életem során nagyon kevés film. Ezáltal teljesen önfeledt kikapcsolódásnak lehet mondani, még ha borzalmakat is éltem át közben. Filmkedvelőként mi mást várhatna az ember? Másrészről ez a film akár a kirakati példánya is lehetne a filmekkel szemben felállított elvárásaim beteljesülésének. Egy ilyen kikezdhetetlenül megírt, maximálisan a realitásra törekvő ábrázolással, bármit meg lehet etetni velem. Óvatos osztályzat ez a 9/10.


+ Búgó, settenkedő, alattomos hangok, kiválóan használt, nem szokványos zene. Colin Stetson FY!
+ Toni Collette alakítása ihletett. Nyilván élete szerepe.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése