Prey

Préda

Dan Trachtenberg (2022)

Azzal nem tudok vitába szállni, hogy ez az utóbbi idők legkorrektebb, egyszerű akciófilmje. Ugyanakkor mégis, egy csomó dolog zavar benne, úgyhogy én egyáltalán nem tudtam megélni ezt a hypeot, ami körülötte van.

Kezdjük egyből a leginkább szemet szúró problémával: a cgi. A képi világgal semmi baj. A digitális képet elfedni egyáltalán nem akaró, naturalista fényképezzéssel semmi gond, abban az esetben, ha részletgazdag, a filmbe olvadó animációval van megtámogatva. Ám itt, sajnos a legtöbb esetben annyira lemászik a képről, hogy az nem engedi, hogy másra figyeljek. A ragadozó amúgy jól néz ki.

Elhibázott döntés, hogy a legelejétől adagolják nekünk a kis snitteket a ragadozó jelenlétéről. Nyilván, az emberek 98,3%-a tudja, hogy miről van szó, de ezzel a húzással felvállalják azt, hogy a néző inkább csak egy külső szemlélő tud lenni. Nekünk az emberek szemszögét kéne követnünk, mert így sajnos a beleélés nagyon sokat csorbul. De ha már itt tartunk, az hogy kivel tart a kamera és mikor, végig következetlenül van kezelve.

És most még egy váratlan fordulat! Felhánytorgatom egy akciófilmnek, hogy túl sok az akció. Ez általános probléma amúgy, de itt is ugyanúgy jellemző, hogy a túl sűrűn érkező, intenzívnek, mozgalmasnak, feszültnek szánt jelenetek kioltják egymást. Ehhez kapcsolódik továbbá az is, hogy a tétek, a súlyok, a miértek nem tiszták. Melyik helyszín hol található? Ki hol tartózkodik éppen és milyen messze vannak egymástól? Hányan vannak a kolonisták? Vannak még? Az idő múlása sem egyértelmű. Miért nem támad vissza azonnal a ragadozó? Mikor számít valami nála érdemi sebzésnek? Egyfolytában ezen kérdések érzete zavar, szóval úgy gondolom, hogy ez a fajta látvány orientált előadásmód nekem nem fekszik. Nem érezni a szituációkban a megkérdőjelezhetetlenséget. Egy-egy jelenet nagyon ki van dolgozva, de az összekapcsolódásuk erősen problémás nekem.

A kor egyébként jó választás. Így, hogy egy jól ismert, nem fikcionális közegben kell mozognunk, könnyebb együtt élni az élménnyel, kevesebb az ismeretlen. Pozitívum még a főszereplő Amber Midthunder, akinek sikerül megmenteni az érzelmi csődtől a filmet. Nyilván ehhez az írásnak is köze van, mert legalább a rövidke drámai építkezést szolgáló betétek rendben vannak, ha már a fent említett problémák mindegyike azért dolgozik, hogy érzelmileg ne sikerüljön involválódnunk. 

A végső leszámolás meg azért már tényleg vicces. Amikor rájöttem, hogy mit akarnak ezzel, hangosan felnevettem. Ez tette fel az i-re a pontot, ekkor dőlt el végleg, hogy nem tudok jó filmként tekinteni rá.   5/10