The Boy and the Heron

A fiú és a szürke gém (Kimitachi wa dô ikiru ka)

Hayao Miyazaki (2023)

Miyazaki 12 filmjéből csak egyet, a legelsőt nem láttam. 3 db 10/10-es nagy kedvencem van tőle, a filmjei átlag osztályzata 8,7/10; szóval lehet mondani, hogy kedvelem a műveit. De most kicsit értetlenül állok ez előtt. Az első pár percben a sírás határán voltam, olyan csodálatosan festi fel az expozíciót. A végén, amikor felálltam, akkor meg azon gondolkodtam, hogy mégis mi a jó francot láttam? Mit szív mostanában az öreg?

Volt pár napom elmélkedni rajta, és valami olyasmire jutottam, hogy mintha a fájdalmas valóságból próbált volna egy folyamatos átmenettel eszképista víziót létrehozni. De az élmény szintjén sajnos nálam ez nem tudott megvalósulni. Ha az életművet nézem, ez a valami simán következhet a Szél támad-ból, hiszen azzal tökéletesen lezárult a munkája. És onnan meg ugye hova tovább? Vehetjük ezt egy ráadásnak, ahol egy zseniális elme agytekervényei szabadjára lettek engedve.

Elindul egy szívszorító, ígéretes drámával, amiben el vannak hintve fantasy elemek. Ráérősen, földhözragadtan épül, aztán rövid átmenettel átfordul egy kötetlenül szárnyaló fantázia-burjánzásba. Most az utóbbinak nem tudok annyira örülni, mert a korábbi filmjeiben épp az volt a megnyerő, hogy bár mindig egyedi szabályrendszerre épültek, egyértelmű keretek közé voltak beszorítva. Itt meg elvész a varázs, mert kidolgozatlannak, csapongónak, szedett-vedettnek hat. Nincsenek kapaszkodók, csak blabláznak random dolgokról furcsa világok ismeretlen alakjai. Persze én is pártolom, hogy ne legyen agyonmagyarázva egy film, de azért na. A dramaturgiai ív így megbicsaklik. Szimbolikusan van értelme, de erőltetettnek érzem.

A szinkron mondjuk biztos rontott rajta. Nem erre számítottam, az a baj. Elvárások nélkül kellett volna leülni, de az általam egyik legnagyobbra tartott filmes művésznél ez már nekem sem megy. Majd másodjára talán. Addig sajnos elég nagy csalódás.   6/10