2018. január 8.

Borg McEnroe

Janus Metz (2017)

Hát le kell húznom ezt a filmet. Azt ígéri, hogy egy legendás meccset, egy kiváló párharcot élhetünk át újra, biográfiai alapozás mellett. Volt már ilyen egypár, a feladat adott... Meg kéne ismernünk két érdekes embert, és az meccshez vezető útjukat, hogy át tudjuk élni a nagy izgalmat. Egyszerű mint a pofon, legalábbis abban az esetben, ha a klasszikus forgatókönyv-séma szerint akarják előadni. És minden jel arra utal, hogy tényleg ezt szerették volna, mert a szokásos elemekből építkeznek. Ahogy pl. a Rush is tette kellően élvezetesen.


Ám ehhez képest, sajnos amit kapunk, az nagyon kevés. Alig valamicske anyagból dolgozik, tákoltnak, ingatagnak érzem ezt a sok nyomasztó, üres, eredménytelen feszültségkeltést és ötlettelen drámázást. Nincsenek rendesen felépítve a szemben álló karakterek, mert az idő javában csak néznek. Kapcsolatok kellettek volna, nem ilyen sehova sem illeszthető, semmit sem mondó "a kocsiban hagytam a pénzem" vagy "összeesek a fürdőben" jelenetek. Kapunk egy csomó visszatekintést, de nem is egyenlő arányban (Borg jóval többet szerepel) és mintha mindegyik ugyanazt mondaná. Renget az önismétlés, egy helyben topog a vezérszál, így a fokozás egyáltalán nem érvényesül. Hogy micsoda teher volt rajtuk, értem ugyan, de egyáltalán nem érzem.

Gyanítom az volt a cél a hangsúlyok eltolásával, hogy egyrészt ne szúrja a szemet a sematikus felépítés, másrészt meg egy egyedi hangulatot próbáltak neki kölcsönözni. Nos ebből az első egyáltalán nem sikerült, sőt, kvázi lábon lőtték magukat vele, mert még az sem működik, aminek amúgy kellene. A másik viszont tulajdonképpen sikerült, mert ilyen céltalan, egy helyben topogást egy sportfilmnél még nem nagyon láttunk. Az más kérdés, hogy nem is akartunk. Az ismeretterjesztés jelleg azért eléri a célját és van pár szép pillanat is. Pl. a lezárás, a reptéri találkozás és a hang nélküli beszélgetés, a színjátszást tekintve egészen mesteri jelenet. Itt végre a fapofájú, kiismerhetetlen tekintetű szépfiú Sverrir Gudnason is jól játszik, de az a mimika és testbeszéd, amit Shia LaBeouf tol benne, az - sokadszorra mondom róla - igazi őserőről tesz tanubizonyságot. Nem túlzás, hogy legalább ezért megérte.   5/10


– A végén a meccs közben bejátszott kiskori, "wannabe tenisző" képek alatt hangosan felszisszentem. Méltatlanul olcsó húzás.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése