Idi i smotri
Jöjj és lásd!
Elem Klimov (1985)
Ismét abszolválódott egy fontos film, ismét ki lehet pipálni egy pontot a kötelezően megtekintendők listáján, miként bebocsátást nyert az agyamba eme élmény. A filmművészet történetében megkerülhetetlennek tartott alkotások által sugárzott képek befogadása nem egyszerű művelet, mert hajlamos az ember belelovalni magát a szkepticizmusba és a nagy megmondásokba. Talán sikerül felülkerekednem ezen.
Ha igazán kíméletlen szeretnék lenni, akkor azt is találhatnám mondani, hogy nem igazán jó film. Ezt azonban csak akkor merném kijelenteni, ha kizárólag dramaturgiai szempontokat vizsgálva okoskodnék. De ugye miért is tennék ilyet, mikor nagyon jól tudom, hogy a film a legszerteágazóbb intenzitású és fajtájú élményt nyújtó médium. Ha mondjuk a hagyományos (hollywoodi típusú) történetmesélésre van ráállva a néző agya, vagy kizárólag a hagyományos (hollywoodi típusú) színjátszást képes felfogni a szeme, akkor eleve messze kerülendő ez a film. Ugyanis itt kíméletlenül teátrális, kelet-európai színjátéknak lehetünk tanúi, melyre komolyan ráerősít a rendezői koncepció is. Nem egy szép ívre lett ráhúzva a cselekmény, inkább erős pillanatok ezek egy történetből. Elgyötört szereplők arcát nézzük hosszú, hosszú percekig, ráérősen haladnak a jelenetek, mintha csak a hangulatát szeretné elkapni a háborúnak. Rengeteg legeltethetjük a szemünket. Borzalmasan erős képek ezek, ráadásul találó, beszédes, kapásból érezhető szituációkban, de valahogy mindig kicsit visszájára fordul a szándék. Túl hosszú, túl intenzív, túl sok. Átjön a kilátástalan tehetetlenség, átjön az őrülettel kacérkodó gonoszság, de a katarzishoz más szerkesztettség/szerkezet kellett volna. Elsősorban érdekességnek megy el és hasznos tapasztalásnak. Ösztönösebben, kevesebb aggyal sokkal jobb, időtállóbb lehetett volna. Azért meg kell hagyni, elég sok kép belém égett. 7/10
+ Az alkalmazott eszközök, a robbanások, a mesteri hangvágás lenyűgöző.
Elem Klimov (1985)
Ismét abszolválódott egy fontos film, ismét ki lehet pipálni egy pontot a kötelezően megtekintendők listáján, miként bebocsátást nyert az agyamba eme élmény. A filmművészet történetében megkerülhetetlennek tartott alkotások által sugárzott képek befogadása nem egyszerű művelet, mert hajlamos az ember belelovalni magát a szkepticizmusba és a nagy megmondásokba. Talán sikerül felülkerekednem ezen.
Ha igazán kíméletlen szeretnék lenni, akkor azt is találhatnám mondani, hogy nem igazán jó film. Ezt azonban csak akkor merném kijelenteni, ha kizárólag dramaturgiai szempontokat vizsgálva okoskodnék. De ugye miért is tennék ilyet, mikor nagyon jól tudom, hogy a film a legszerteágazóbb intenzitású és fajtájú élményt nyújtó médium. Ha mondjuk a hagyományos (hollywoodi típusú) történetmesélésre van ráállva a néző agya, vagy kizárólag a hagyományos (hollywoodi típusú) színjátszást képes felfogni a szeme, akkor eleve messze kerülendő ez a film. Ugyanis itt kíméletlenül teátrális, kelet-európai színjátéknak lehetünk tanúi, melyre komolyan ráerősít a rendezői koncepció is. Nem egy szép ívre lett ráhúzva a cselekmény, inkább erős pillanatok ezek egy történetből. Elgyötört szereplők arcát nézzük hosszú, hosszú percekig, ráérősen haladnak a jelenetek, mintha csak a hangulatát szeretné elkapni a háborúnak. Rengeteg legeltethetjük a szemünket. Borzalmasan erős képek ezek, ráadásul találó, beszédes, kapásból érezhető szituációkban, de valahogy mindig kicsit visszájára fordul a szándék. Túl hosszú, túl intenzív, túl sok. Átjön a kilátástalan tehetetlenség, átjön az őrülettel kacérkodó gonoszság, de a katarzishoz más szerkesztettség/szerkezet kellett volna. Elsősorban érdekességnek megy el és hasznos tapasztalásnak. Ösztönösebben, kevesebb aggyal sokkal jobb, időtállóbb lehetett volna. Azért meg kell hagyni, elég sok kép belém égett. 7/10
+ Az alkalmazott eszközök, a robbanások, a mesteri hangvágás lenyűgöző.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése