Call Me by Your Name
Szólíts a neveden
Luca Guadagnino (2017)
Adná magát, hogy lazán elintézzem az osztályzatával és azzal az erővel vissza is mehetnék a barlangomba a gondolataimmal. Mert rohadt nehéz összeszedni bármi értelmeset egy ilyen filmről. Mármint úgy értelmeset, hogy az nem hat nevetségesen a tökéletes alkotás mellett. Úgy vagyok vele, mint ahogy a nagyok szokták mondani mindig (Lynch pl.). Minek beszélni róla? Az alkotás maga elmond mindent.
Szóval a helyzet az, hogy ez egy hibátlan film. Imádtam minden pillanatát, legszívesebben beleköltöznék, annyira megfogott a hangulata. Ahogy Guadagnino ábrázolja a tájat, a kort, a miliőt, a kultúrát és a nemzetközi, értelmiségi szereplőket benne, az egyszerűen mesteri, tanítani való stb. (Minden elcsépelt kifejezés alkalmazható tetszés szerint.) Én tényleg igyekszem a lehető legszélesebb körben megismerni a filmeket, műfaji kötöttségek nélkül habzsolom őket (amennyire az élet engedi), de amikor egy ilyen elegánsan stílusos, ám közben maximálisan realista alkotással találkozok, nem tudok mást tenni, kénytelen vagyok átadni neki magam és elolvadni.
Bravúrosnak mondanám, vagy hogy tágabb képbe helyezzem, kivételesen ritka adottság az, ha valaki a 80-as éveket nosztalgia nélkül, a maga valójában képes ábrázolni. Ahogy nézem, annyira magával visz az élmény, hogy a film szerkezete és a külvilág megszűnik létezni, csak ez a történet létezik. Gördülékenyen, magától értetődően, természetesen jutunk el a-ból b-be, apró utalások, meta-információk, elejtett szavak, vagy éppen egy elsőre indokolatlannak tűnő kameramozdulat segítségével válik gyémánt szilárdságú egésszé az élmény. Érezni lehet a régi cementlap szagát, a nyitott épület hűvös huzatát, a koszos padlástér poros levegőjét, de összetettebben is ugyanígy működik: a vacak szabadtéri diszkót egy csapásra legitimmé varázsolja egy italo-disco sláger nagyszerűsége, a kirándulás extázisa pedig nem ébreszt fel kérdéseket, mert a táj gyönyörűsége és az éppen tapasztalt körülmények csodálatosan kiegészítik a felszabadultságukat. A felnövés momentumai mind a helyén vannak, nem látunk egyetlen árva klisét sem, és láss csodát, mégis maximálisan be sikerült lőni minden fontos tényezőt ahhoz, hogy átélhető legyen.
Szoktam néha ilyen kis feljegyzéseket csinálni, hátha később jut csak idő megírni a naplóbejegyzést, és hogy ne felejtsek el valami fontosat. Most ennyit írtam le: minden. (Bár nem mintha lett volna esély ezt elfelejteni.) Mert tényleg minden a helyén van. Kitérni a technikai dolgokra (hogy milyen kiváló döntés volt filmre forgatni pl.), a színészi munkára vagy a film bármilyen egyéb specifikus oldalára, teljesen értelmetlen. Amire - gondolom - mindenki kényszerűen kitér az az apa monológja. Hát igen. Nem mintha enélkül nem lenne csodálatos amit láttunk, de ez a jelenet adja meg a film igazi súlyát. Jajj, bárcsak mindenkinek megadatna a lehetőség arra, hogy ilyen megértésre találjon. 10/10
Luca Guadagnino (2017)
Adná magát, hogy lazán elintézzem az osztályzatával és azzal az erővel vissza is mehetnék a barlangomba a gondolataimmal. Mert rohadt nehéz összeszedni bármi értelmeset egy ilyen filmről. Mármint úgy értelmeset, hogy az nem hat nevetségesen a tökéletes alkotás mellett. Úgy vagyok vele, mint ahogy a nagyok szokták mondani mindig (Lynch pl.). Minek beszélni róla? Az alkotás maga elmond mindent.
Szóval a helyzet az, hogy ez egy hibátlan film. Imádtam minden pillanatát, legszívesebben beleköltöznék, annyira megfogott a hangulata. Ahogy Guadagnino ábrázolja a tájat, a kort, a miliőt, a kultúrát és a nemzetközi, értelmiségi szereplőket benne, az egyszerűen mesteri, tanítani való stb. (Minden elcsépelt kifejezés alkalmazható tetszés szerint.) Én tényleg igyekszem a lehető legszélesebb körben megismerni a filmeket, műfaji kötöttségek nélkül habzsolom őket (amennyire az élet engedi), de amikor egy ilyen elegánsan stílusos, ám közben maximálisan realista alkotással találkozok, nem tudok mást tenni, kénytelen vagyok átadni neki magam és elolvadni.
Bravúrosnak mondanám, vagy hogy tágabb képbe helyezzem, kivételesen ritka adottság az, ha valaki a 80-as éveket nosztalgia nélkül, a maga valójában képes ábrázolni. Ahogy nézem, annyira magával visz az élmény, hogy a film szerkezete és a külvilág megszűnik létezni, csak ez a történet létezik. Gördülékenyen, magától értetődően, természetesen jutunk el a-ból b-be, apró utalások, meta-információk, elejtett szavak, vagy éppen egy elsőre indokolatlannak tűnő kameramozdulat segítségével válik gyémánt szilárdságú egésszé az élmény. Érezni lehet a régi cementlap szagát, a nyitott épület hűvös huzatát, a koszos padlástér poros levegőjét, de összetettebben is ugyanígy működik: a vacak szabadtéri diszkót egy csapásra legitimmé varázsolja egy italo-disco sláger nagyszerűsége, a kirándulás extázisa pedig nem ébreszt fel kérdéseket, mert a táj gyönyörűsége és az éppen tapasztalt körülmények csodálatosan kiegészítik a felszabadultságukat. A felnövés momentumai mind a helyén vannak, nem látunk egyetlen árva klisét sem, és láss csodát, mégis maximálisan be sikerült lőni minden fontos tényezőt ahhoz, hogy átélhető legyen.
Szoktam néha ilyen kis feljegyzéseket csinálni, hátha később jut csak idő megírni a naplóbejegyzést, és hogy ne felejtsek el valami fontosat. Most ennyit írtam le: minden. (Bár nem mintha lett volna esély ezt elfelejteni.) Mert tényleg minden a helyén van. Kitérni a technikai dolgokra (hogy milyen kiváló döntés volt filmre forgatni pl.), a színészi munkára vagy a film bármilyen egyéb specifikus oldalára, teljesen értelmetlen. Amire - gondolom - mindenki kényszerűen kitér az az apa monológja. Hát igen. Nem mintha enélkül nem lenne csodálatos amit láttunk, de ez a jelenet adja meg a film igazi súlyát. Jajj, bárcsak mindenkinek megadatna a lehetőség arra, hogy ilyen megértésre találjon. 10/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése