2018. február 6.

Coco

Lee Unkrich, Adrian Molina (2017)

Bármennyire is tetszik az aktuális rész, valahogy mindig az az érzésem, hogy valahol minden egyes Pixar film ugyanaz. Veszett sok munkával alkotnak egy egységes képi világot, ami már-már túl részletesen van kidologzva, de mégis mindig az ismerősség érzetét sugározza. (Mondhatnánk, hogy az animék is ezt teszik, de ez egyszerűen nem igaz. Ghiblinél pl. minden háttér egyedi, részletes és egy markáns stílust képvisel. Mégis hogyan lehetne megunni azokat a gyönyörű, kézzel rajzolt vonásokat? Tudom, elfogult vagyok.) Másrészt meg, persze jó szívű, helyes, aranyos történetek ezek, szép tanulságokkal, de kicsit mélyebben átgondolva úgy is nézhetjük, hogy rohadt manipulatívan az arcunkba mászva puffogtatnak közhelyeket. Na? Sírsz már? Nem? Akkor nesze még egy momentum a gyámoltalan nagyival, aki éppen akkor, éppen arra a dallamra, éppen az egész család előtt... Hát hol van ebben az őszinteség? Lehet ez egy személyes élmény átirata? Lehet ebben valami valóságos érzelem? Élhet meg ilyen momentumokat egy ember az élete során? Na, de nem ragadtatom el magam ennyire, elvégre ez csak egy mese, nem árt senkinek. Még akkor sem, ha ennyire túlontúl rárepül minden lehetséges érzelmi túlkapásra. Az, hogy kíméletlen a könnycsatornákkal szemben, jó is meg rossz is. Jó, mert kiengedheti az ember a felgyülemlett szorongását. Viszont rossz, mert egy szigorúan betartott, gépies film-mechanizmust működését prezentálja. Sokadszorra, ugyanúgy. Kiviláglanak a fogaskerekek. Persze ettől még egy gyereknek kiváló szórakozás és bármikor elé is raknám a sajátjaimat. Én viszont már 34 vagyok, és nem abban látom a filmtörténetben való jártasságom előretörését, hogy helyeslendőnek tartok egy újabb kaptafa-dramaturgiára épített szokásost. Lelkesedni egyáltalán nem tudok érte.


– Meglepő módon elég kevés előadott dal szerepel, pedig hát elvileg a zene szeretetén keresztül mutatja be az ortodox család intézményének helyes működését, ehhez képest mindenképpen csalódás. Főleg, hogy elég gyengék a dalok. Don't fuck @ me.
– Spanyol szavakat tuszkolnak bele az angol szövegbe. Jópofának szánt, de túltolt gyakorlat, ami többször is eszembe juttatja, hogy akkor már miért nem spanyolul beszélnek. Hitelesebb lenne.

Egységessége miatt jónak tudom titulálni és kár lenne tagadni, szanaszét könnyeztem magam a végén. Ugyanakkor pár másodpercre rá, már utáltam is érte, mert megközelítőleg mindenkivel ellentétben, én ebben a formában ezt nem tudom őszintének érezni.   6/10

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése