2018. március 14.

The Last House on the Left

Az utolsó ház balra
Wes Craven (1972)

Tippre azt mondtam volna, hogy ez is egy mára teljesen gagyinak tűnő megvalósítású, érthetetlen motivációk által vezérelt gonoszok miatt idegesítővé váló, klasszikusnak mondható "úttörő" film, amit majd én megint nem értek, hogy mi a francot esznek rajta még ma is. Már vizionáltam, ahogy az ostoba menkülő emberek miatt tépem a hajam. Aztán koppant az állam, mert semmi nem áll távolabb ettől.


Az utolsó ház balra által bemutatott banda egy csodálatos portré az őrületről. Ők maguk a kellemetlenség, a nyugtalanság, a kiszámíthatatlanság, ők maguk az elkerülhetetlen és kijátszhatatlan, valódi nihilizmus. Improvizatívnak hat, de egyben őszintének és rémesen valóságosnak tűnik ahogy élnek. Amikor senki, semmi és semmilyen elv vagy eszme nem számít, csak a pillanat. Az erőszak utáni tétova pillanatok, a közös, céltalan fetrengés, mind azt erősíti, hogy kivételes módon érett az ábrázoltak pszichológiája. És ami a pláne, hogy nem lóg ki belőle semmi! Rohadt izgalmas karakterek ezek és ugyanez elmondható a másik oldalról is. A szenvedő felek, a felülkerekedő szülők is teljesen élőek, kivéve a béna comic relief-szerű rendőröket. A hozzájuk kapcsolt játékos zene, a csetlésük-botlásuk nagyon nem hiányzott a filmből, még ha nélkülük túl elborult és sötét is lett volna. Nincs semmi érdemi szerepük a történetben, úgyhogy ez egy elég nagy melléfogás. Egy elsőfilmestől persze ennél többet is el lehet nézni. Pl. a helyenként bénácska fényképezést.

Hatalmas meglepetés egy ilyen elemi erővel támadó film. Ezért éri meg még mindig kajtatni a réggi horror filmek között. Mert sose lehet tudni, mikor akad rá az ember a sok kaka közt egy ilyen csodára.   8/10

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése