Phantom Thread
Fantomszál
Paul Thomas Anderson (2017)
Ezt a fenomenálisan felemelő, véget nem érő zongorafolyamot bármeddig el tudnám hallgatni PTA istentelnül csodálatos képei mellett. Annyira arányosan ízléses és semmilyen irányban sem túlzó ez a stíluskavalkád, hogy az párját ritkítja. Ódákat lehetne, mi több, kellene zengni róla, de hát ugye minek. Ezt át kell élni, felesleges a sok duma róla. Kellő filmes ismeretekkel az ember háta mögött, képtelenség nem észrevenni, hogy itt csoda történik. PTA egy olyan szintjén áll ennek a filmművészetnek nevezett, zenei aláfestéssel megtámogatott mozgókép prezentációnak, mint szakmának, amit eleve csak nagyon kevesen értek el az idők folyamán.
A stílustanulmány mellé, stílusosan egy sehova sem tartó történetet kapunk, egy különc, érdekes figuráról. Nem is annyira történet ez, inkább egy bemutató jellegű jelenetgyűjtemény. Bemutatja azt, ahogy ez a kényelméhez és a megszokott életmódjához megrögzötten ragaszkodó, és emiatt rettenetesen körülményes csóka, mit ad isten, szerelembe esik egy teljesen átlagos nőbe. Ők ketten, akaratuknak megfelelően, kialakítanak egy kapcsolatot. Két énből lesz egy mi. Már a kezdetektől fogva egy párt alkotnak formálisan, de különbözőségük okán - nem meglepő módon - ez komoly kihívások elé állítja mindkét felet. Valamelyest fel kell adniuk önmagukat, két nagyon ellentétes nézőpontnak kell közelednie egymáshoz. Éppen úgy, ahogy minden egyes a földön valaha párkapcsolatot létesített embernél. Nem mond tehát nagy dolgokat, hiszen hány ilyet láttunk már. És mégis mennyire más ez mint bármi.
Semmilyen szinten nem koncentrál a konvencionális filmes kapaszkodókra, csak beveti a tapasztalat, a stílusérzék, a tehetség és a szemérmetlenül alázatos mögötte álló stáb arzenálját, összegyúrja egy egésszé, és mivel ez a filmkészítés legmagasabb szintjéhez elég, végeredményként kipottyan egy remekmű. Nem tesz fel mindent egy lapra, mint mondjuk egy hiperrealista dráma, mert nem kizárólag a történet érdekli. Nem csak az esztétikum miatt érdekes, mert a szereplői és a köztük fennálló és alakuló kapcsolatok roppant izgalmasak és mélyek. És nem válik öncélúvá sem, mert folyamatosan leköti minden érzékszervünket. Egyvalamin nagyon el tudna bukni ez a projekt. A férfi főszereplő kényes alakításán. Ugyanis ez a férfiember elég extrém módon különc. De azért is a feltételes eset, mert történetesen Daniel Fucking Day Lewis alakítja, úgyhogy eleve felesleges feltenni ilyen ostoba kérdést. Hiteles. Az igazi meglepetés a párja, Vicky Krieps, aki simán fel tud nőni hozzá.
Jajj, de mindegy is. Tökéletes film, minek tépem a számat. Sürgősen újra kéne nézni. Sokszor, mert ilyet nem gyakran lát az ember. 9/10
Paul Thomas Anderson (2017)
Ezt a fenomenálisan felemelő, véget nem érő zongorafolyamot bármeddig el tudnám hallgatni PTA istentelnül csodálatos képei mellett. Annyira arányosan ízléses és semmilyen irányban sem túlzó ez a stíluskavalkád, hogy az párját ritkítja. Ódákat lehetne, mi több, kellene zengni róla, de hát ugye minek. Ezt át kell élni, felesleges a sok duma róla. Kellő filmes ismeretekkel az ember háta mögött, képtelenség nem észrevenni, hogy itt csoda történik. PTA egy olyan szintjén áll ennek a filmművészetnek nevezett, zenei aláfestéssel megtámogatott mozgókép prezentációnak, mint szakmának, amit eleve csak nagyon kevesen értek el az idők folyamán.
A stílustanulmány mellé, stílusosan egy sehova sem tartó történetet kapunk, egy különc, érdekes figuráról. Nem is annyira történet ez, inkább egy bemutató jellegű jelenetgyűjtemény. Bemutatja azt, ahogy ez a kényelméhez és a megszokott életmódjához megrögzötten ragaszkodó, és emiatt rettenetesen körülményes csóka, mit ad isten, szerelembe esik egy teljesen átlagos nőbe. Ők ketten, akaratuknak megfelelően, kialakítanak egy kapcsolatot. Két énből lesz egy mi. Már a kezdetektől fogva egy párt alkotnak formálisan, de különbözőségük okán - nem meglepő módon - ez komoly kihívások elé állítja mindkét felet. Valamelyest fel kell adniuk önmagukat, két nagyon ellentétes nézőpontnak kell közelednie egymáshoz. Éppen úgy, ahogy minden egyes a földön valaha párkapcsolatot létesített embernél. Nem mond tehát nagy dolgokat, hiszen hány ilyet láttunk már. És mégis mennyire más ez mint bármi.
Semmilyen szinten nem koncentrál a konvencionális filmes kapaszkodókra, csak beveti a tapasztalat, a stílusérzék, a tehetség és a szemérmetlenül alázatos mögötte álló stáb arzenálját, összegyúrja egy egésszé, és mivel ez a filmkészítés legmagasabb szintjéhez elég, végeredményként kipottyan egy remekmű. Nem tesz fel mindent egy lapra, mint mondjuk egy hiperrealista dráma, mert nem kizárólag a történet érdekli. Nem csak az esztétikum miatt érdekes, mert a szereplői és a köztük fennálló és alakuló kapcsolatok roppant izgalmasak és mélyek. És nem válik öncélúvá sem, mert folyamatosan leköti minden érzékszervünket. Egyvalamin nagyon el tudna bukni ez a projekt. A férfi főszereplő kényes alakításán. Ugyanis ez a férfiember elég extrém módon különc. De azért is a feltételes eset, mert történetesen Daniel Fucking Day Lewis alakítja, úgyhogy eleve felesleges feltenni ilyen ostoba kérdést. Hiteles. Az igazi meglepetés a párja, Vicky Krieps, aki simán fel tud nőni hozzá.
Jajj, de mindegy is. Tökéletes film, minek tépem a számat. Sürgősen újra kéne nézni. Sokszor, mert ilyet nem gyakran lát az ember. 9/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése