Princess Cyd
Stephen Cone (2017)
Indítanám egy kivágott jelenettel, mert ilyet úgyse szoktam és épp a kedvenc részemet sikerült megtalálni; legalább nem kell szenvednem vele:
De álljon itt szövegesen is, mert... Mert egyrészt csodálatos a gondolatisága, másrészt a linkelt videók mindig eltűnnek x idő után:
Szóval. Fantasztikus időszaka ez az elfogadással foglalkozó filmeknek (itt elsősorban természetesen a Call Me by Your Name-re gondolok). Talán mostanra érett meg annyira a nyugati kultúra, hogy tolakodás, hivalkodás és olcsó feltűnőség nélkül is képes legyen mély, szofisztikált gondolatiságú alkotásokat kitermelni. A másság, gondolva itt nem kizárólag a különböző szexuális beállítottságokra, és a mindennapi életünkben betöltött szerepe. Mit lehet kezdeni ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel? Talán ezekről szól elsősorban. Illetve arról, hogy milyen lenne, ha képesek lennénk továbblépni az előítéleteken és a saját gyengeségeinken. Hogy milyen lenne, ha képesek lennénk egymást segítve, konstruktívan hozzáállni a kapcsolatainkhoz.
Imádom azokat a filmeket, amelyekben nincs a klasszikus értelemben vett konfliktus. A Princess Cyd is szembe megy alap konvenciókkal. Egy olyan coming of age sztori, ami elkerüli a zsáner kliséit és mindent a fent idézett gondolat kifejtésére épített történet szolgálatába állít. (Látlak téged Lady Bird, és szinte már megvetlek ez az élmény után.) Funkcionálisan lecsupaszított. Ennek köszönhetőek az egyébként teljesen elfogadható hibái is. Kicsit kilóg a zseniálisan megszerkesztett beszélgetések közül a filmtechnikai amatőrség. Főleg az átvezető képeken, de a zenehasználat sem valami jó. Ezek 5-10-15 másodpercek, szóval nem sok vizet zavarnak, csak éppen annyit, hogy az objektivitásra törekvő elemzési alapelvem nem engedi, hogy teljesen elájuljak a gyönyörűségtől. Minden más tekintetben azonnal elolvadok, bármikor jut eszembe. Legszívesebben azonnal odaköltöznék a filmbéli Mirandához.
Ritka csoda az, ha egy film ilyen erővel képes hatni az emberre, mint ahogy a Princess Cyd rám. De a legszebb az, hogy az univerzális, a legfelsőbb jó érdekében teszi mindezt. Mintegy küldetésként, mert ez a film tényleg képes meggyőzni arról, hogy lehetséges elfogadni egymást olyannak amilyenek vagyunk. 9/10
Indítanám egy kivágott jelenettel, mert ilyet úgyse szoktam és épp a kedvenc részemet sikerült megtalálni; legalább nem kell szenvednem vele:
De álljon itt szövegesen is, mert... Mert egyrészt csodálatos a gondolatisága, másrészt a linkelt videók mindig eltűnnek x idő után:
– Do you want anything else before I put this food away?– No, thanks. I'm good.
Um, I'm gonna call Katie.
– Okay.
Oh, I might... have half a piece more of Anna May's cake.
You sure you don't want some cake?
– No, thanks.
You know, maybe if you had sex once in a while, you wouldn't want to eat all the time.
...
I'm really sorry. That came out super nasty.
– Let me just say something real quick.
– I really am sorry.
– No, no, no, no.
That's okay. But I need you to listen to me, okay?
Yeah, I wish that I could... I could share with you the utter joy it brings me to spend three hours on a Saturday afternoon reading Emerson or Melville or Virginia Woolf... or discussing T. S. Elliot or James Baldwin with a dear friend until dawn. The fulfillment that I get from going to church, from reading theology, from reading science, from praying... but I can't... because I am me and you are you. I can't relate to you the total fulfillment that I get from these things. It's impossible. I know... And I understand, you're finding your own joy. You're engaging your own stuff, that's great. That's how it should be. And it's a beautiful thing.
But hear me.
It is not a handicap... to have one thing but not another. To be one way and not another. We are different shapes and ways and our happiness is unique. There are no rules of balance.
– I'm sorry...
– Don't be sorry.
But I got a quarter of a century on you, Cyd.
So, let's just... enjoy ourselves. Okay? Let's just thank... respect each other's selves.
Szóval. Fantasztikus időszaka ez az elfogadással foglalkozó filmeknek (itt elsősorban természetesen a Call Me by Your Name-re gondolok). Talán mostanra érett meg annyira a nyugati kultúra, hogy tolakodás, hivalkodás és olcsó feltűnőség nélkül is képes legyen mély, szofisztikált gondolatiságú alkotásokat kitermelni. A másság, gondolva itt nem kizárólag a különböző szexuális beállítottságokra, és a mindennapi életünkben betöltött szerepe. Mit lehet kezdeni ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel? Talán ezekről szól elsősorban. Illetve arról, hogy milyen lenne, ha képesek lennénk továbblépni az előítéleteken és a saját gyengeségeinken. Hogy milyen lenne, ha képesek lennénk egymást segítve, konstruktívan hozzáállni a kapcsolatainkhoz.
Imádom azokat a filmeket, amelyekben nincs a klasszikus értelemben vett konfliktus. A Princess Cyd is szembe megy alap konvenciókkal. Egy olyan coming of age sztori, ami elkerüli a zsáner kliséit és mindent a fent idézett gondolat kifejtésére épített történet szolgálatába állít. (Látlak téged Lady Bird, és szinte már megvetlek ez az élmény után.) Funkcionálisan lecsupaszított. Ennek köszönhetőek az egyébként teljesen elfogadható hibái is. Kicsit kilóg a zseniálisan megszerkesztett beszélgetések közül a filmtechnikai amatőrség. Főleg az átvezető képeken, de a zenehasználat sem valami jó. Ezek 5-10-15 másodpercek, szóval nem sok vizet zavarnak, csak éppen annyit, hogy az objektivitásra törekvő elemzési alapelvem nem engedi, hogy teljesen elájuljak a gyönyörűségtől. Minden más tekintetben azonnal elolvadok, bármikor jut eszembe. Legszívesebben azonnal odaköltöznék a filmbéli Mirandához.
Ritka csoda az, ha egy film ilyen erővel képes hatni az emberre, mint ahogy a Princess Cyd rám. De a legszebb az, hogy az univerzális, a legfelsőbb jó érdekében teszi mindezt. Mintegy küldetésként, mert ez a film tényleg képes meggyőzni arról, hogy lehetséges elfogadni egymást olyannak amilyenek vagyunk. 9/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése