You Were Never Really Here

Lynne Ramsay (2017)

Nézem-nézem, elvagyok vele. Élvezem Jonny Greenwood fantasztikus zenéjét és a szép képeket. Közben belefeledkezem a gondolatba, hogy Joaquin Phoenix eltorzult teste vajon mitől vált ilyenné, illetve mennyit kellett csak a szerep miatt alakítani rajta. És egyáltalán hogyan? Elmélázok a Taxi Driverrel vonható párhuzamon és végül megállapítom, hogy ez egy jó (okés) film volt. Halkan, suttogva mondom, hogy nekem még jobban is tetszik, mint az a bizonyos, amit sosem értettem miért istenítenek annyira. Aztán kíváncsiságból elkezdek olvasni egy imdb értelmezést (a legelsőt, amit feldob), és hirtelen teljesen összeáll a kép. Suddenly, it totally makes sense. Már nem is tudom milyen kép élt bennem előtte. Csak az a baj, hogy ez engem egyáltalán nem érint meg. Ezt a fajta szimbolikát nem nekem találták ki, nem tetszik hogy miért így. Érzelmi síkon semmit nem tudok kezdeni vele. Ez amúgy éppen beleillik a Lynne Ramsay-vel ápolt kapcsolatom tendenciájába. A Morven Callar még valamennyire megérintett, a Kevin már kevésbé, ez meg szárazon kijelenthető, hogy nem. Megnézni viszont "bárkinek" érdemes lehet, mert el tudom képzelni, hogy van olyan lelki állapot, amikor erőset tud ütni. Illetve nem zárom ki a létezését olyan embereknek, akik folyamatában is képesek értelmezni egy ilyen filmet, és úgy talán még jelenthet valamit élmény szinten is. Nekem csak a szemem és a fülem fogta fel mi történik, az agyam nem. Tudom, gyenge vagyok, de nem hibáztathat senki egy ilyen választás után.   6/10